A szép beszéd lesz majd a halálunk,
az eltartott kisujjú önvigasz,
Apponyi kerek mondatozása,
kis dilettánsok nagy hazafisággal,
gőgmártásokkal feltálalt kudarc,
s a vita, tehetséges-e, aki felül van,
vagy csupán aljas mérhetetlenül,
bár aljasságát mohón irigyeljük!
Csapdába esünk, s benne maradunk:
hogy is szabadulnánk, ha nem is más,
mi magunk tartjuk így fogva magunkat,
és vicsorgunk, ha bárki rámutat,
hogy hogyan lehetne másképp, jól csinálni,
és méltságosan kihúzzuk magunkat,
hiszen mégiscsak magyarok vagyunk!
De hadd legyek én másféle magyar,
ki éjszaka a holdra énekel,
és reméli, dúlnak még enzimek,
mik holddá teszik a nemzeti sajtot,
és ábrándozik, mikor nincs miről,
és fényt álmodik mélylő vaksötétben,
és elfuserált hódolásunkat
egy nagybeszédű szavaló előtt
nem akarja érezni s érteni,
megünnepli az Ady szülinapját,
és Mohácsból egy más világra néz!