Abban az időben százával költöztek a magyar–román határ közelébe nemcsak erdélyiek, de belső-romániai románok is. A kishatárforgalom és a világot nyitó magyar tévé vonzotta őket a határszélre. Ültem én is éppen Nagyszalontán, a szülői házban, a tévé előtt, az akkori Muncii, azaz Munka (korábban Malinovszkij, előtte Mussolini, amúgy különben Tenkei, ma Kulin György) utca 25. szám alatt, s hallgattam-néztem, miként nyitogatja számomra a világot az a fiatal szobrász ott, Budapesten, akit épp akkor mutattak be a Fiatal Művészek Stúdiójában. Két szobor maradt meg emlékezetemben, az úgymond alföldi parasztvilágot megidéző Boronás, és az abszolút nagyvárosi élményvilághoz kapcsolódó Dobozos. Oly megrázó élmény volt ez a képi találkozás, hogy rögtön elhatároztam magamban: ezt az embert, amikor Pestre mehetünk, egy-két év múlva, én bizony megkeresem. Aztán egyszer csak ott voltunk a Rottenbiller utcai műteremben, kissé zavartan, mert hirtelen valahogy nem tudtunk mit kezdeni a ténnyel, hogy ott vagyunk, a fiatal szobrász mosolygott, de mintha ő sem tudta volna hirtelen, mit is kezdjen velünk, kik vagyunk, mik vagyunk, miért vagyunk ott, levette a citerát a falról, elpengetett valamit, visszarakta, fejébe csapta nagy fekete kalapját, visszaakasztotta, nézegettük a munkáit – s aztán ebből a találkozásból lett egy hosszan, tizenvalahány éven át tartó barátság, mely talán-talán, ha nem is tényszerűen, de valóságosan ott végződött, amikor 1989. március 16-án Kő Pálék piros-fehér-zöld zászlót lengetve fogadták áttelepedő családunkat a Nyugati pályaudvaron. Attól kezdve nem kellett kódosítanom a nevét, mint Az átvilágított földgömb című könyvemben, egy akármilyen KP-nek dedikálva a táltoslováról, de talán inkább táltoslovához írott versemet (hiszen bármilyen határon túli utalás miatt a cenzor asztalán végezhette volna már akkoriban a vers), túl voltunk már a határon, a kis falusi templomtornyot szárnyalva és valóságosan is átugró táltoslovak birodalmába érkeztünk, vasúti konténerbe bezsúfolt bútorainkkal, dobozainkkal, seprűnkkel, szemétlapátunkkal, spárgakötegünkkel. Aztán, hogy barátságunknak ez a táltosló-lendülete pár év alatt miként is merevedett bele a levegőbe, bizony máig nem tisztáztuk egymás között, s hogy ehhez a mai napon, egyedül, nincs bátorságom, megkövetem érte azt a régi citerázó, fekete kalapos fiatalembert, hiszen bizonyára ő maga is furcsálkodva kémlel bele onnan a régi Rottenbiller utcából abba jövőbe, amit ma itt, úgy, ahogy, mindannyian megélünk.

HELIKON, 2020. március 25.
Tűnődve mentségen, versen,
forradalmakon

Lajosnak és Lujosnak

És akkor leléptem a vonatról,
ezerkilencszáznyolcvankilenc március tizenhat,
kapkodtam a csomagokat,
zúgott a fejem,
feleségem, lányom adogatta le
dolgainkat, csak néhányan lézengtek
a Nyugatiban, meghökkenten és
meghatódva fedeztem fel
a Sváby-házaspárt és Kő Pálékat,
kis piros-fehér-zöld zászlócskákat
lengettek felénk,
az egyik lábam még a lépcsőn volt, a másik
már a peronon, egy szatyorból
kizuhant a nagy literes konyak,
nagyot csattanva fröcskölt
szanaszét, fogadóink ölelésre
tárt karokkal szaladtak felénk,
sírtunk és kacagtunk, sírtunk és kacagtunk,
majd bevágódtunk a kocsiba s
meg sem álltunk Kő Pálék lakásáig,
s aztán jöttek a piák, a konyak,
a vodka, a vörös borok, s attól
kezdve egy héten át mindennap
jöttek a piák, a vodka,
a konyak, a vörös borok, s aztán
egyszer csak mondták a háziak,
hogy te képzeld, délelőtt a Chrudinák
keresett téged a televíziótól,
engem, Chrudinák, hökkentem meg,
megmondom őszintén, nem volt
jó érzés, mert hogy nem azt generálta
bennem, ez az, most aztán
jól odamondhatok az elhagyott
világnak, épp ellenkezőleg, valami
riadalmat keltett bennem,
s azonnal a szívem közepébe
szúrt a gondolat, hogy de hiszen
én nem vagyok forradalmár,
mit akar velem Chrudinák,
valahogy úgy éreztem, a forradalmárok azok,
akik otthon maradtak,
persze, azt azért éreztem, hogy
bizony jó lenne, ide az illene,
ha inkább én is valami
nagy forradalmár lennék,
és a könyveimre gondoltam,
a mondataimra, szavaimra, betűimre,
hol a mentség bennük, arra,
hogy nem vagyok forradalmár,
illetve hol a bizonyíték,
ha mégis az „lennék”,
itt csupa-csupa forró forradalmárt vártak,
nem egy csomó szétdúlt lelkületű,
szerencsétlen erdélyit,
(nem sokkal később
megírtam első budapesti versemet,
és éppen ezt írtam meg benne)
de volt itt más hökkenet is,
hiszen egyszer Gizi megjegyezte,
hogy ő most nem volt kinn
a nemzeti ünnepen, a Hősök terén,
valami olyan tömegiszony-félével
magyarázván a dolgot, amin módfelett
elcsodálkoztam, hogy tömegiszony
itt, a magyarok közt, magyaroktól,
magyarok miatt, és épp
március tizenötödikén,
és aztán jött március tizenhét,
március tizennyolc, tizenkilenc,
húsz, ésatöbbi, majd huszonnegyedike,
a negyvenötödik születésnapom,
kódorogtunk szédülten
esténként az utcai lámpák
sugarába kapaszkodva,
miként néha ma is,
harminc évvel később,
tűnődve mentségen,
versen,
forradalmakon,
egy kétségkívül
vitézkötéses
korban.