Róbertet az emlékeiből furcsa, vontatott azerbajdzsán ének rázta fel. Kinyitotta a szemét és meglepetten látta az éjjeliszekrényén a magnetofont. Az szólt. Nem is magnetofon volt az, hanem rádió. Előbb egy nő, majd egy férfi énekelt. A szöveget nagyon nehezen értette meg, de annyit kivett belőle, hogy a szerelemről énekelnek.
„Milyen szépen kapcsolódnak egybe a török, perzsa és arab szavak!” – sóhajtott fel.
Nem vette észre a kórterem közepén álló asztalnál ülő nővért, aki valamit olvasott, de amikor meglátta, hogy a beteg felnyitotta a szemét, hozzálépett.
– Aludt? – kérdezte oroszul.
– Tak – felelte önkéntelenül lengyelül. Csak pár másodperc múlva jött rá, hogy nem Lvovban van. – Bocsánat – mondta azerbajdzsániul. – Nem aludtam, csak visszaemlékeztem a lvovi napokra, ezért szólaltam meg lengyelül.
A nő idegen akcentussal, de azerbajdzsániul szólalt meg:
– Én belorusz vagyok, beszéljen inkább oroszul – kérte.
– Ведаю так сама беларускую мову – mondta Róbert mosolyogva.
A nő szinte szégyenkezve felelte:
– Én, sajnos, csak oroszul és egy kicsit azerbajdzsániul beszélek.
Róbert nem szólt semmit, mert már megszokta, hogy az oroszosítás hatására sok nép szinte elfelejtette saját anyanyelvét. Legalábbis nem beszélik, csak értik.
– Olvassa csak el ezt a cikket – nyújtotta át az ápolónő Róbertnek az újságot, amit az imént olvasott. – Biztosan érdekelni fogja.
Az „Esti Baku” c. orosz nyelvű lap volt. Az illető cikk így szólt:
„A Bakuban éppen most ülésező műfordítói-nyelvészeti konferenciát egy szomorú esemény zavarta meg. A Magyarországról érkezett Rókafalvi Róbert műfordító tíz napja nem jelentkezett az előadásokon. A szállodában is hiába keresték. Csak pár napja kaptunk róla megbízható hírt. A bakui I. sz. klinika sebészeti osztályán ápolják. Állítólag huligánok összeverték. Több napig eszméletlenül feküdt, csak miután magához tért, tudta megmondani, hogy tulajdonképpen kicsoda is. A fejtetejét és az arcát ért ütések miatt a nála talált útlevélben a fényképen látható személlyel nemigen tudták azonosítani. A sérült semmire sem emlékszik a történtekkel kapcsolatban. Mihelyt jobban rendbe jön, az ő segítségével a rendőrség alaposabb nyomozást indíthat. Egyelőre semmi nyomra sem bukkantak.”
– Emlékszik már valamire? – kérdezte az ápolónő, amikor Róbert letette az újságot.
– Nem, semmire – rázta meg a fejét. – Egyelőre csak az út elején járok. Mindössze arra tudtam visszaemlékezni, hogy Lvovban töltöttem pár napot.
– Lvovban? – kérdezte az éppen belépő fiatal orvos, akit eddig még nem látott, vagy legalábbis nem emlékezett rá. – Én is ott születtem. A szüleim ott élnek.
– Milyen nemzetiségű? – kíváncsiskodott a beteg. – Hiszen Lvov zavaros történelmű, soknemzetiségű város.
– Ukrán vagyok – mondta az orvos. – Mikolának hívnak. Pavlicsko Mikolának.
– Pavlicsko? – lepődött meg Róbert. – Csak nem rokona annak a fiatal költőnek?
– Ő a bátyám – mondta kissé büszkén Mikola, hogy a betege ismeri. – Olvasta a könyveit? Már hármat kiadott. Most egy esszégyűjteménye van nyomdában.
– Nem, a könyveit nem olvastam, csak néhány versét az egyik ukrán folyóiratban – mondta Róbert, de félve, hogy megsérti az orvost, mindjárt hozzá is tette: – Nagyon tetszettek. És boldog lennék, ha párat még elolvashatnék.
– Majd behozom a könyveit, magának adom – mondta Mikola. – De most hadd nézzem meg a lábát! – lépett a beteghez.
Amikor az orvos végignyomkodta a lábát, Róbert felszisszent.
– Fáj? – kérdezte a nővér.
Róbert csak bólintott.
– Úgy veszem észre, hogy már jól gyógyul – jelentette ki az orvos. Ekkor a nővérhez fordult: – És tudnak már valamit a verekedésről?
– Csak most olvastam az újságban – mondta Róbert és a nővér szinte egyszerre. – A nyomozás még folyamatban van, a betegünktől várnak bővebb felvilágosítást – folytatta a nővér. – De ő még semmire sem emlékszik.
– Csak nagyon halványa – szólt közbe Róbert. – Néha felvillan a szemem előtt egy alak, átfut az agyamon egy-egy mondatfoszlány, de még kész képet nem tudok alkotni a történtekről.
– Legyen nyugodt, próbáljon pihenni és lassan biztosan mindenre vissza fog emlékezni – nyugtatta meg az orvos, és a nővérrel együtt kiment a kórteremből. Amikor már a folyosón voltak, Róbert utánuk szólt:
– Legyenek szívesek, hangosítsák fel a rádiót. Nagyon szeretem az azerbajdzsán, általában a keleti muzsikát.
A nővér készségesen teljesítette a kérését, majd ő is kiment.

(Folytatjuk)