Dabi István kisregénye: A doboz (8)
Róbertet a zene megint mintegy félálomba ringatta. Akaratlanul is lecsukódott a szeme, de igyekezett nem elaludni, hanem csak visszaemlékezni a történtekre.
Ismét Lvov utcáit rótta új ismerősével, már-már barátjával. Nagyon kedves fiú volt. A menyasszonya és annak a szülei is kedvesen fogadták az ismeretlen magyar vendéget. Hamarosan mindenki összebarátkozott vele. Még Vitalij nővérénél is voltak vendégségben.
– Witek – hallotta a nő hangját a másik szobából, amíg ők a családi albumokat nézegették. – Kávét akartok vagy teát?
– Witek? – szólalt meg csodálkozva Róbert. – Tehát Witold vagy és nem Vitalij?
– Igen. De ukránok és oroszok között dolgozom, akik Vitalijnak hívnak, ezért mutatkoztam így be neked.
Ekkor kissé felnyitotta a szemét, az eszébe jutott, hogy Witeket már több éve ismeri, és ezután tisztán már csak az utolsó útjára gondolt, de még mindig nem jutott tovább.
Ismét becsukta a szemét.
Este, amikor mentek hazafelé, Róbert arra lett figyelmes, hogy valaki követi őket. Amikor a barátja meg-megállva rámutatott valamelyik szép épületre, a mögöttük lépdelő férfi is megállt. Róbert nyugtalanul többször is hátrafordult, de Witold figyelmet sem fordított az idegenre.
– Ne törődj vele, itt mindenkit figyelnek, aki külföldről jött – nyugtatta meg a magyar férfit.
– Honnan tudják, hogy külföldi vagyok? – kérdezte kissé idegesen.
– Itt mindenkiről mindent tudnak – magyarázta a másik.
Az őket követő férfi biztosan meghallotta, mert az egyik utcasarkon véletlenül eltűnt mögülük.
– No, látod, már megelégelte a koslatást utánunk, mert semmi gyanúsat sem észlelt – vélte Witek, de az idegen a másik utcasarkon ismét megjelent. Ekkor Witold is meggyorsította a lépteit és sietésre ösztökélte Róbertet.
Az idegen azonban nem kísérte el őket a házig. A legközelebbi megállóban felszállt a belváros felé tartó buszra.
Alig feküdtek le, amikor megszólalt a telefon. Kissé idegesen kapta fel Róbert a fejét és bökte meg a szomszéd ágyon fekvő barátját.
– A telefon – mondta, de máris lépett be Witek anyósa.
– Téged keresnek – mondta.
Witek dühösen kelt fel, de nyugodtan, mert olyan munkája volt, hogy többször éjjel is behívták.
– Terólad érdeklődik egy hang – kiáltott be nyugtalanul, lefogva egyik tenyerével a kagylót. Róbert is felkelt és kiment. Witold kissé lehajolt, így a telefon a két férfi füle között volt. Mindketten jól értették az idegen hangot, amely kissé idegenes akcentussal, de oroszul beszélt:
– Ki az az ismerőse, akivel már két napja járja a várost?
– Miért érdekli ez magát? – mondta Witek ingerülten.
– Nem fontos, hogy megmondja, mert mi tudjuk. És figyelni fogjuk őt is és magát is. A legjobb az lesz, ha azonnal elutazik. Ott már várják.
– Ott? És kik azok, akik tudják, hogy kicsoda a barátom? – kérdezte alig türtőztetve nyugtalanságát és haragját Witold.
– Az nem tartozik magára. Csak ismételten figyelmeztetem, hogy dobja ki, mert még maguknak is bajuk lehet!
– Mit avatkozik bele a mi dolgunkba? – már leplezetlen haraggal kiáltotta Witold a kagylóba.
– Fogadja meg a szavam! – mondta az ismeretlen, és a vonal túlsó végén kattant a telefon.
– Letette – mondta Witek.
– Akkor menjek? Már most azonnal? – kérdezte Róbert szintén kissé nyugtalanul.
– Dehogy! Nem ijedek meg mindenféle névtelen telefonálótól.
– De tényleg bajod lehet, sőt az egész családnak – mondta Róbert, és ekkor jutott az eszébe a kis csomag. – Tudod… – kezdte, de nem fejezete be a mondatot, mert úgy gondolta, hogy ha Witold tudomást szerez a dologról, még nagyobb bajba keveredhet.
– Holnap este úgyis mész már tovább – mondta a lengyel fiatalember, miközben visszamentek a szobába.
A felesége kíváncsian felült az ágyban:
– Ki volt az? Mit akart?
– Róbert iránt érdeklődtek Bakuból – hazudta Witold.
A nő tovább nem kérdezősködött, de a félhomályban kivették az arckifejezéséből, hogy nem hitte el.
(Folytatjuk)