Kölcsönsorok: Mihai Eminescu
Ima… / Rugăciunea unui dac
Mikor nem volt halál, és nem volt halhatatlan,
S az életadó fény sem létezett mag alakban,
Nem volt ma, holnap, tegnap, és nem volt mindörökké,
Mivel egy volt a minden, s a sok tömörült eggyé;
Mikor a föld, az ég, a levegő, a minden
Egy sorban volt azokkal, amiknek neve: nincsen,
Egyedül csak Te voltál, hogy elborzadva kérdem:
Ki lehet az az Isten, kihez könyörgünk térden?
Ő volt még egyedül csak, az egy isteni lényeg,
Erőt adott a nagy vizek fölött a fénynek,
Ő szült isteneket, a világ boldogsága
Tőle függ, Ő az ember megváltás-orvossága:
Föl hát a szívetekkel! Csak Őt dicsőítsétek,
Halál halála Ő, és a feltámadó élet!
Neki köszönhetem a két szemem világát,
Az irgalomért itt bent iránta érzek hálát,
Az Ő lépteit hallom zúgásában a szélnek,
Szelíd szavát hordozza a szárnyain az ének –
S e végtelen kegyek mellett még arra kérem:
Az örök nyugalomba engedjen visszatérnem!
Sújtsa átokkal azt, ki nekem megkegyelmez,
Szálljon áldása arra, ki jogaimból elvesz,
Hallgasson mindazokra, kik engem kikacagnak,
Acélozza a kart, mely rám fegyvert ragadhat,
Az legyen az emberek közt a legelső ember,
Ki kész lesz üzletelni ellopott sírkövemmel.
Így éljem életem le, mindenkitől űzötten,
Annyit sírjak, míg érzem, hogy elapad a könnyem,
Mindenegy újszülöttben támadjon ellenségem,
Legyen, hogy ne ismerjek sajátmagamra én sem,
Érezzem azt a kíntól, hogy kőszívűvé lettem,
S elátkozom anyámat, őt, akit úgy szerettem –
S a legvadabb dühöt ha szeretetnek érzem,
Fájdalmam elapad tán, s földi pályám bevégzem.
Ha én is meghalok majd, mint űzött idegen,
Vessétek ki az útra méltatlan tetemem,
S a drága koszorút Teremtőm annak adja,
Aki az ebeivel a szívem kiszaggatja,
S azon a nyomorulton, ki arcomba követ vet,
Könyörülj meg Uram, adj néki örök éltet!
Istenem! Majd csak akkor, ha ezeket betöltöm,
Köszönöm meg neked, hogy léteztem e földön,
Jótéteményed nem kell! Ajándékod nem kérem!
Gyűlöletedre vágyom, átkaiddal beérem,
Lelked leheletétől megfagy bennem a lélek,
S az örök elmúlásba nyomtalan visszatérek!
(Bartha György fordítása)
*
Pe când nu era moarte, nimic nemuritor,
Nici sâmburul luminii de viaţă dătător,
Nu era azi, nici mâne, nici eri, nici totdeuna,
Căci unul erau toate şi totul era una;
P când pământul, ceriul, văzduhul, lumea toată
Erau din rândul celor ce n-au fost niciodată, –
Pe-atunci erai Tu singur, încât mă-ntreb în sine-mi:
Au cine-i zeul cărui plecăm a noastre inemi?
El singur zeu stătut-au nainte de a fi zeii,
Şi din noian de ape puteri au dat scânteii,
El zeilor dă suflet şi lumii fericire,
El este-al omenirii izvor de mântuire:
Sus inimile voastre! Cântare aduceţi-i,
El este moartea morţii şi învierea vieţii!
Şi el îmi dete ochii să văd lumina zilei,
Şi inima-mi împlut-au cu farmecele milei,
În vuietul de vânturi auzit-am a lui mers
Şi-n glas purtat de cântec simţii duiosu-i vers –
Şi tot pe lângă –acestea cerşesc înc-un adaos:
Să-ngăduie intrarea-mi în vecinicul repaos!
Să blesteme pe-oricine de mine-o avè milă,
Să binecuvânteze pe cel ce mă împilă,
S-asculte orice gură, ce-ar vrea ca să mă râdă,
Puteri să puie-n braţul ce-ar sta să mă ucidă,
Ş-acela între oameni devină cel întâi
Ce mi-ar răpi chiar piatra ce-oi pune-o căpătâi.
Gonit de toată lumea prin anii mei să trec,
Pân’ ce-oi simţi că ochiu-mi de lacrime e sec,
Că-n orice om din lume un duşman mi se naşte,
C-ajung pe mine însumi a nu mă mai cunoaşte,
Că chinul şi durerea simţirea-mi a-mpietrit-o,
Că pot să-mi blăstăm mama, pe care am iubit-o –
Când ura cea mai crudă mi s-a părè amor…
Poate-oi uita durerea-mi şi voi putè să mor.
Străin şi făr’ de lege de voi muri – atunce
Nevrednicu-mi cadavru în uliţă l-arunce,
Ş-aceluia, Părinte, să-i dai coroană scumpă,
Ce-o să amuţe cânii, ca inima-mi s-o rumpă,
Iar celui ce cu pietre mă va izbi în faţă,
Îndură-te, stăpâne, şi dă-i pe veci viaţă!
Astfel numai, Părinte, eu pot să-ţi mulţămesc
Că tu mi-ai dat în lume norocul să trăiesc,
Să cer a tale daruri, genunchi şi fruntea nu plec,
Spre ură şi blăstemuri aş vrè să te înduplec,
Să simt că de suflarea-ţi suflarea mea se curmă
Şi-n stingerea eternă dispar fără de urmă!
Pusztai Péter rajza