Egoista rendező a sors.
Egyszer két marokkal szór szerepeket,
máskor meg a legpitibb jelenetet is elveszi.
Itt minden övé:
a súgó,
a zenekar,
a világosító.
Ülök hintaszékemben,
és bámulok ki a fejemből,
ez meg hogy lehet?
Én fizessek mindenért?
Régi fotókat bámulok, piros keretük kissé poros.
Valahogy nem az igaziak.
Fényük és színük – így egyedül – kissé megkopott,
de lehet, csak a szemem fátyolos.
Felállok
Járkálok faltól falig,
mint ketrecbe zárt fenevad.
Kopp-kopp…
Így nem tudok világgá menni,
pedig kedvem, az volna rá.
Karantén van.
Na meg időkorlát.
Napközben szunyókálok.
Nyúlfarknyi álmaimban piperkőc vagyok.
csillagok fényből szőtt köntösben tündérkedem.
Kora hajnalban ébredek.
Kettő körül.
A teremtés órája ez.
Műfordításokkal piszmogok.
Verseket vajúdok és abortálok.
Olykor a billentyűzet önálló életre kél,
kalimpálni se kell nagyon.
Máskor meg rontott szövegeket kopog,
mik álságos fénnyel delejezik elmém.
Elégedett dőlök hátra,
míg le nem hull a lepel.
Az erkélyen muskátli darvadoz,
örvösgalamb vall szerelmet a szemközti fán.
Igyekezete mosolyt fakaszt.
Ma szerencsém nyit új ajtót e futurisztikus nyárra.
Épp távozik.
Becsukom utána.

2020. 06. 08.