A következő napon Witold nem ment dolgozni. Megint a város járták, de az ismeretlen követőjük sehol sem jelent meg.
– Bizonyára csak éjszaka figyel – vélte Róbert.
– Vagy most mást állítottak ránk – mondta Witold és körülnézett, de mivel semmi gyanúsat sem vett észre, nyugodtan folytatták a sétát.

Az éjjeliszekrényen álló rádió most híreket mondott. Itt is beolvasták a magyar műfordítóval történt balesetről, az „Esti Baku”-ban írt cikket. Felkérték a lakosságot, hogy aki tud valamit róla, jelentkezzen.
Róbert megint idegesebb lett, mert még mindig nem jutott az eszébe semmi más az útjáról. Mintha már Lvovban történt volna vele valami. Hiába kérdezte a nővér meg az orvos, nem tudott semmit sem mondani. Állítólag a konferencia néhány részvevője kereste, de nem engedtek be hozzá senkit.
„Bár lehet, az elősegítené, hogy visszaemlékezzen a történtekre” – gondolta Róbert kissé haragosan, amikor az orvosa ismételten kijelentette, hogy egyelőre senkit sem engednek be hozzá.
Megint zene szólt a rádióból, de most operaáriákat énekeltek. A különböző kaukázusi népek operaénekesei mutattak be saját hazájuk operáiból válogatást. Egymást követték az azerbajdzsán, grúz, örmény, sőt abház, oszét, avar nyelvű dalok. Róbert a legtöbbjük tartalmát megértette, ha nem is az egész szöveget szó szerint. Az egyik grúz énekszámnál valami villámszerű gondolat hasított az agyába:
– Bagasvili, Szergo Bagasvili – suttogta, majd megint becsukta a szemét és elgondolkodott, de akármennyire is erőlködött, csak nem tudta semmihez sem kapcsolni a váratlanul eszébe jutott nevet.
Megnyomta a csengőt. Pár pillanat múlva ott is volt a nővér.
– Van véletlenül a közelben egy irodalmi lexikonuk? – kérdezte, de a nővér meglepetten és értetlenül nézett rá.
– Irodalmi lexikonunk a kórházban? Minek kellene az nekünk itt?
– És dolgozik Önöknél grúz származású orvos vagy ápolónő? – kíváncsiskodott tovább a beteg. – Nagyon nagy szükségem lenne rá.
– Majd utánanézek – mondta a nővér. – Én nem tudom, csak egy hónapja dolgozom itt.
– Nagyon sürgős lenne. Talán valami az eszembe jutott a balesetemmel kapcsolatban – mondta halkan, de reményteli hangon Róbert.
Hamarosan kopogtak az ajtón. Egy középkorú férfilépett be, akiről rögtön meg lehetett állapítani, hogy grúz. Oroszul köszönt:
– Добрый день.
– Gamardzsobat – mondta Róbert.
– Gagimardzsot – felelte meglepetten a belépő férfi. – Tkven laparakobt kartulad?
– Igen – folytatta Róbert már grúzul. – De nem túl jól, ezért kérem, beszéljen lassan.
– Mit óhajt? – kérdezte a grúz orvos.
– Ismerős magának a Bagasvili név? Szergo Bagasvili?
– Mintha már hallottam volna valahol.
– Azt hiszem, hogy író-műfordító, de nem vagyok benne biztos. Az előbb jutott az eszembe ez a név.
– Bagasvili? – gondolkodott hangosan a grúz férfi. – Nem, nem tudom, de mindjárt telefonálok valakinek – mondta és kiment.
A rádióból még mindig grúz zene szólt. Róbert agyában különböző grúz nevek gomolyogtak, de senkiről sem tudta, hogy kicsoda, és hogy honnan ismeri ezeket a neveket.
„Hiába, az agyrázkódás!” – gondolta kissé szomorúan, de már kezdett reménykedni.
Az orvos, sajnos, semmit sem tudott meg a nevezett személyről. Igaz, megtudta, hogy van egy Bagasvili nevű sportolójuk, de az írók-költők közül ilyen nevűről nem hallottak az Írószövetségben sem, ahová telefonált.
– Ha még valamiben segíthetek, hívasson be, a belgyógyászaton dolgozom már tíz éve – mondta búcsúzóul.
Újból azerbajdzsán zene szólt a rádióból. Könnyűzene. Róbertet ez elálmosította. Amikor becsukta a szemét és már-már félálomba merült, valahol az ébrenlét és az álom határán egy alacsony, szőke nő arca jelent meg előtte.
– Lvovban volt? – hallotta a nő hangját.
– Két napig ott – felelte.
– És most hová tart? – kíváncsiskodott a vonatban vele szemben ülő szőke nő.
– Bakuba. Majd utána Tebrizbe.
– Szép városok. Én Mahacskalában lakom, de már többször voltam Észak- és Dél-Azerbajdzsánban is – mondta a nő.
– De maga nem lehet se dagesztáni, se azerbajdzsán. Nem úgy néz ki – jelentette ki Róbert.
– Pedig dagesztáni vagyok. Avar – mondta a nő a kaukázusiak büszkeségével.
– De a haja… – lepődött meg Róbert. – Hiszen, tudtommal, ott mindenkinek sötét a haja.
– Bizonyára valamelyik ősöm úgy vándorolt be oda. De mi, az egész család, otthon avarul beszélünk – magyarázta továbbra is büszkén a nő.
– Honnan tudta, hogy Lvovban voltam? Hiszen maga csak Kievben szállt fel – érdeklődött Róbert.
– Hallottam. Mondták. Telefonon… – mondta kissé zavartan a nő. – A bátyám megtudta, hogy egy magyar műfordító utazik Bakuba, és… – ekkor hirtelen elhallgatott, de Róbertben gyanú ébredt.
– Kitől hallotta? Talán ő is irodalmár?
– Nem… – a nő zavara csak nem akart elmúlni. – Más téren vannak ismerősei.
Róbert nem firtatta tovább a dolgot, mert hirtelen arra gondolt, hogy ez a nő kapcsolatban állhatott azzal a férfival, aki követte őket akkor este Lvovban. Vagy talán éppen az volt a bátyja? A sötétben nem látta jól. De a kiejtése, amikor telefonon beszélt, idegenes volt. Kissé hasonlított a nő kiejtéséhez.
Úgy látszott, hogy a nő sem kívánja folytatni a beszélgetést, mert a kézitáskájából egy könyvet vett elő és látszólag belemerült az olvasásba, de Róbert észrevette, hogy olykor-olykor fürkészően rápillant.
Amikor beesteledett, lefeküdtek. Csak ketten voltak a fülkében, így mindketten az alsó helyeket foglalták el. A nő még mindig olvasott, amikor Róbert már eloltotta a villanyt és alvást színlelt. A nő ekkor halkan felállt és kiment. Úgy fél óra múlva, láthatólag izgatottan, tért vissza. Róberthez lépett, föléje hajolt. A férfi csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt, de a nő minden mozdulatát jól érzékelte a fülével. Amikor az kissé felágaskodott, hogy megnézze Róbert táskáját, ami a felső, üres helyen feküdt, a férfi megmozdult. A nő gyorsan a helyére ment és lefeküdt.

(Folytatjuk)