A költő hatalom nélküli hatalma

Közlési jogának visszaszerzése után, 1965-ben jelentkezik másodjára az Utunk hasábjain. Kezdetben karcolatokkal, majd csaknem valamennyi műfajjal vagy műfajkísérlettel, amelyekben (börtönlét)tapasztalataiból fakadó gondolatfutamai formát ölthettek. Mintha csak ott folytatná, egyre nagyobb elszántsággal, ahol 1957-ben kiütötték kezéből a tollat. Hogy milyen belső indítékok késztették nem egyszer indulatos megszólalására? „Tény az – olvashatjuk A ​megvallás avagy:Van-e lélekröntgen? című confessiójában –, hogy az ’56-os forradalom tett bennem erőssé minden körvonalat. Másokat előhívott a homályból vagy a vaksötétből. ’56 és ami utána következett. Olyannyira, hogy még a börtön se tudott túlzottan elgyávítani. Azért a ’60-as, főleg a ’70-es évek sajtóvitáiban egy-két mondatot vagy gondolatmenetet asztalra tettem. Igen, akkor – olykor újra – vakmerő lettem.”i Életút-értelmezéseiből és sors-magyarázataiból kiderül: 1956 októbere sorsfordító volt számára. Azt pedig az Utunk történetéből is tudhatjuk, hogy már a forradalom kitörése előtt megmutatkozott – korántsem lokálpatriotizmusból fakadó – radikalizmusa, amikor a súlyosan megvádolt Dsida Jenő védelmében lépett pástra a dogmatizmus ádáz képviselőivel szemben.
„Vakmerősége” kétségtelenül összefügg azzal, hogy abban a rendszerben került szabad lábra, amelyik szabadságától, emberi méltóságától önkényesen megfosztotta. Erős fenntartásokkal figyelte hát mind a köznapi élet ellehetetlenüléseit, mind az irodalmi-művészeti élet torz jelenségeit. Mindent 1956-os élményeihez viszonyított. Egy kérdésre válaszolva például ezt fejti ki alkotói módszereiről 1968-ban: „Minél erősebb az elsődleges élmény, térben és időben, annál távolabbi élményeket, emlékeket ránt magához.” Majd – kifejtetlenül is Babitsra utalva – így nyomatékosított: „Az anyag is formál engem, nemcsak én az anyagot.”ii Ekkor fedezi fel, hogy új léthelyzetében épp a börtönévek „állíthatnak ki” számára olyasféle „jogosítványt”, amelyik „hatalmat ad neki a Hatalom fölött”. Írói önbizalmát csak növeli, amikor rájön, hogy „a Rendszer emberei számára egy adott pillanatban legalább annyira veszélyes lehet az ő műveinek megfejtése, mint az ő számára azok megírása.”iii
Alighanem ezzel az alapállással magyarázható, hogy az Utunk fennállásának negyedszázados évfordulóján (1971) Első feltámadás című versét olvasta fel: „Első feltámadás, lépj ki a sorból / Második feltámadás, lépj ki a sorból / Harmadik, negyedik, századik feltámadás / Lépj ki a sorból / És én fölkeltem / Fölkelt minden feltámadásom / Órát se tudva mind kikeltek / Földjeikből testvéreim.” A költő, miután kiszabadult sziklasírjából (börtönbeli magánzárkájából, a „büntető lyukból”), iszonyattal szemlélte, hogy zsivajos tömeget alkotó testvérei „Hogy osztoztak a combon, pecsenyéken / Hajba-kapón visító ricsajokkal / Olyan is volt, kit agyontapostak / E kezdeti önkívületben / Csak néztem e csömörös bolydult keveréket / Társaimat a feltámadásban / S kipattant fejemből / Pallaszom – az Iszony.” A költemény bravúros végkicsengése: „Mert szörnyű, szörnyű, szörnyű elképzelni / Hogy önmagamban ne lehessen célom / S egy kölcsön-létet nyújtnak gyámolul / S létem létének érv-szolgája légyen / Hát itt vagyok én, Lázár, aki elmegy / Aki már az emberek felé megy / Ki áttáncol a Tű kisebb fokán / Istenre fölsziszegve / Embernek szólni áldón / Megtiltom a feltámadásom.”
Az előadást rögzítő fényképfelvételen jól kivehető a Kolozs megyei pártbizottság első titkárának, Aurel Ducának az arca, s az is, hogy a mögötte lévő széksorból valaki felemelkedik, és súg valamit neki. „Megsúgja”, hogy „miről szól a vers”? Egy hónap múlva – az első vagy „mini-kulturális forradalom” meghirdetése után – a megyevezető arca sem lett volna rezzenéstelen. Ekkor már Páskándi is ezt olvashatta a párt ideológiai szócsövének számító bukaresti hetilapban, a Contemporanulban: „Az utóbbi időben filozófiánktól, a marxizmus-leninizmustól idegen áramlatok, irányzatok kaptak lábra. Gyengül az ideológiai szilárdság, a kérlelhetetlen szigor bizonyos drámai művekben. […] Az egyik példa Páskándi Géza A bosszúálló kapus című darabja, amely az emberi feltételek, helyzetek sötét, komor, reménytelen képét kínálja csak úgy általában  […] Az abszurd színház általánosító konklúzióit használja, mindent a hatalomért és létért való harcként bemutatva…”iv A bosszúálló kapusra való utalásból arra következtethetünk, hogy az egyre magabiztosabban berendezkedő hatalom magyar bértollnokai aktívan közreműködtek Páskándi megbélyegzésében, illetve darabjai (A rejtekhely, Vendégség) színpadi bemutatásának letiltásában.v
Az 1968-as romániai „nyitás” viszonylag rövid életű volt. A „zsarnok liberalizálása” gyakorlatilag csak hatalmának a megszilárdításáig tartott.vi Az 1971-ben meghirdetett kulturális forradalmat 1974-ben a jóval drasztikusabb követte. Az elsőt a román szellemi elit sem vette komolyan (apa trece, pietrele rămân = a víz szalad, a kő marad), de Páskándit akkor már nem vigasztalta az ősi román bölcsesség. Joggal tartott attól, hogy előbb-utóbb visszatérnek az ötvenes évek ideológiai-kultúrpolitikai reflexei. Mint Begyűjtött vallomásaim című 1996-os posztumusz kötetéből tudjuk, egy ifjúkommunista korából ismert „jóindulatú, magyar érzelmű pártpotentát” volt a segítségére. Fazekas Jánosnak röviden így adta elő helyzetét a KB-titkár és miniszterelnök-helyettes bukaresti kertjében: „Jobb nektek is, ha elmegyek. Látjátok a sajtót, piszkálnak megint. Ha vehemens természetem okán újra vád alá helyeznének, inkább főbe lövöm magam, semhogy börtönbe jussak. […] Ha újra megvádolnának, vajon mellém állnátok-e? Ha igen, meggyűlne a bajotok a párttal, hogy nem vagytok lojális kisebbségi politikusok. Ha viszont elítélnétek ti is, úgy meg erdélyi mieink mondanák, hogy janicsár-magyarok vagytok. Egyik rosszabb, mint a másik. Nekem is, nektek is jobb, ha áttelepülök.”vii Végül is a Ceaușescu aláírásával (!) ellátott jóváhagyással sikerült az áttelepülése.
A halála utáni évben megjelent Begyűjtött vallomásaim című kötetének van egy „ingajáratú” alfejezete (1963 – 1973; 1973 – 1963), amelyikben a börtönből való kilépésétől a román–magyar határon való átlépéséig tartó évtizedet értelmezi. Ebben olvashatjuk: „Logikus folyománya életemnek, hogy kiszabadulásomat – 1963-at – újjászületésnek tekintem. Ismét fürdet a világ, másban és másként, pólyálnak szeretők s barátok, ismét járni kezdek, gerincemet kiegyenesítem. Új szavakat jegyzek meg. Közbeszédben, politikában. […] Megint beszélni tanulok – másként írni, mint azelőtt. Újjászületésünk olykor fontosabb a születésnél. A privát reneszánsz. Arcunkon új illuminizmus, aufklǟrizmus – új felvilágosodás.”viii A Magyar Napló Kiadónál 2019 végén megjelent esszékötetében is visszatér ez a motívum: „Hát kijöttem [Magyarországra]: kvázi ez volt a reneszánszom. Újraszületés.”ix Három évvel földi távozása előtt azonban mégis így sóhajt fel: „De jó lett volna – felnőtten – 1989-cel kezdeni e tájon!”x
Válogatott esszéinek budapesti bemutatásaxi alkalmával az író özvegye, Páskándiné Sebők Anna művelődéstörténész Az intellektus méltósága szerkesztésének történetét elevenítette fel a hagyatékot őrző Petőfi Irodalmi Múzeumban. Megragadott fejtegetésének az a mozzanata, amelyikben a magánzárkákban töltött idő és az életmű összefüggését villantotta fel. Többet szerettem volna megtudni erről az időről. A Szemtől szemben Páskándi Gézával című 1993-as dokumentumfilmet ajánlotta figyelmembe, amelyikben a költő arról szólt – igencsak szűkszavúan – Fehér György rendezőnek, hogy a cella magányát úgy élte meg, mint a szerzetesek; gondolkodott filozófiákról, irodalomról, életről, esztétikáról stb.xii Ebben rejlik tehát ᾿63 utáni újjászületésének titka. Amit 1968-as „megvallásával” kell kiegészítenünk: „Esztétikailag sohasem a megélt élmény a lényeges, hanem az újraélés. Az, hogy az író mit lát benne, és mit hoz ki belőle…”xiii
Páskándi szűkszavúságát rabtársa, Dávid Gyula igyekezett beszédessé tenni. Tőle tudjuk, hogy a költő a börtönben sem adta fel igényét a szellemi egzisztenciára. „Sőt, ha valami, akkor épp ez volt az, ami megtartotta őt a sokszor embertelen fizikai körülmények, a testi megaláztatások között. Ott bent is egyre-másra születtek versei, novella- és drámacsírái, elmélkedései. […] Az ő számára az alkotás egyfajta lelki-szellemi »szökés« a börtönből, amit képtelen megakadályozni a kulcsos-bunkósbotos Hatalom. Versek, novellák, jelenetek születnek és öltenek formát agyában nemcsak a – viszonylagos »alkotói nyugalmat« biztosító – börtöncellákban, hanem kint, a munkatelepen is, amíg végigkapálja a maga sorát a végtelenbe vesző kukoricatáblában, vagy miközben tele talicskáját feltolja a tavaszi árvizek ellen épülő gátra, vagy a kiüresített talicskával visszaballag a kubikgödör mellé.”xiv

Másként írni, mint ᾽63 előtt

A válogatott esszéket olvasva ismerős szövegeket kerestem. Olyanokat, amelyekkel az Utunk és a Korunk hasábjain találkoztam egyetemi hallgató, majd pályakezdő koromban. Nem jártam sikerrel. Hiányérzetemet viszont bőségesen kárpótolta, hogy Páskándiné Sebők Annának köszönhetően megismerhettem azokat az írásokat, amelyekhez 1974 után nem jutottam hozzá.xv Páskándi áttelepülése után Romániában a nevét sem lehetett leírni, miközben a magyarországi folyóiratok és könyvek nem jutottak be Erdélybe. (Összehasonlításképpen: egy annotált Utunk-bibliográfia 438 tétele jelzi Páskándi kolozsvári életidejének irodalmi jelenlétét.)
Az intellektus méltósága és az Utunk-bibliográfia késztetett arra, hogy a költő távozásának negyedszázados évfordulón feltárjam kolozsvári újjászületésének műfajspektrumát, különösképpen pedig az esszéhez vezető útját. Nem kétséges, hogy a börtönévek alatt beindult szellemi folyamatok készítették elő Páskándi elmélyült gondolatgazdagsága és írásművészete egyre látványosabb kibontakozását a hatvanas évek derekán. Addigra olyan költői eszközöket, prózanyelvet, dráma- és esszékísérleteket is magába foglaló műfajspektrumot sikerült kialakítania, amelyik alkalmasnak bizonyult arra, hogy „mondanivalóit a műveiben megtestesülő léthelyzetekre és problémákra fogékony olvasóhoz közvetítse, de úgy, hogy ez a közvetítendő tartalom ugyanakkor rejtve maradjon az irodalom-irányítás hatalmi szervei előtt (vagy legalábbis »megtorolhatatlan« formában jelenítődjék meg).xvi A költő 1999-es „lélek-röntgen”-képe a veszélyeztetettség állandó jelenlétéről tanúskodik. Mindaz, „amit az életről, a nyelvről, anyagokról és szellemről, időről és térről” tudott vagy sejtett az ötvenes évek derekán – olvasható A megvallásban –, azt 1965 után periklizmusán átpréselve juttatta kifejezésre.xvii Itt találunk magyarázatot a kisebbség-tudatból eredő létstilisztika jelentésére is: „az embernek, ha (túl)élni és értéket alkotni akar, nem szabad nyíltan szembeszállnia, hanem furfangosan, az irodalomban nyelvi játékokba, kétértelműségbe ágyazva lehet (vagy kell) kimondani/elrejteni az igazságot.”xviii

Műnemek távlata, műfajok változatossága

„Intuíció kérdése, hogy az újraélés során milyen műformát választ magának egy élmény. […] Újraélt anyagom determinál, hogy milyen műformában írjam meg.” Huszár Sándornak adott interjújában fejtette ki ezt 1968-ban.xix Akkor már sokoldalú írónak számított. Versben, novellában, drámában egyaránt jelen az irodalmi lapok hasábjain. Vagyis: ebben a műfaji sorrendben létesített „ingajáratot” magyarság és egyetemesség között.xx Varga Domokos szerint már a Holdbumeráng verseiből sejteni lehetett, hogy „mi lakik Páskándiban”. Erre utalva mondja ki 1971-ben Az eb olykor emeli lábát kapcsán: „egy nagy író nőtt fel a szemünk előtt”.xxi
Huszárnak azzal érvelt Páskándi, hogy a sokoldalúság nála alkati kérdés. Ez igaz is, de azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a költészet gondolati mélysége, világátfogó attitűdje segítette elő a műfaji változatosság megteremtését. Ha a vers a személyiséget és a mindenséget magába sűrítő pillanat műve – s egy igazi verseskönyvben a lélek legmélye gejzírként tör a felszínre –, az életműépítésben meglehetősen időigényes folyamat a prózapoétikai eljárások kifejlesztése és még inkább a drámai megjelenítő erő kiérlelése. És ezen van a lényeg. Mert jóllehet Páskándi mindössze öt nap alatt írta meg a Vendégséget,xxii de a téma már a börtön előtt is ott lappangott benne.xxiii „Az érlelődés a döntő – fejtette ki 1972-ben Király Lászlónak –, a megírás már alig több, mintha valaki belülről diktálná tollam alá a szöveget.”xxiv
Karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalom-történeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese – 1965 és 1973 között ezzel a műfaji kavalkáddal találkozunk az Utunk hasábjain. Ha azonban a műnemek felől közelítünk a szövegekhez, nyomban kitűnik azok tudatos műfajtörténeti beágyazottsága. Egyébként maga Páskándi ajánlja figyelmünkbe ezt az eljárást. „A novella meg a dráma inkább kollektivitásokat tükröző műforma, szemben a lírával, amely individuumokat tár elénk – olvashatjuk a Király Lászlónak adott interjúban. – A dráma és a próza nem mondhat le a realizmus lényegi eszközeiről, mert emberek közötti viszonyokat ábrázol, amelyek többek között a körülmények tisztázását is feltételezik. Még a legabszurdabb dráma sem mondhat le bizonyos realista módszerekről.”xxv
Páskándi tehát a műnemek nyújtotta történeti távlatból közelít a kortárs líra, epika és dráma eszközrendszeréhez. A vándor-líra sorozatában 1971 és 1973 között felfejti a magyar líra motívumainak egymásba kapcsolódó láncolatát. A népköltészettől a kortárs líráig követi nyomon az összefonódásokat, a motívumok korokat összekötő „oda- és visszahatását”. A mai magyar novella 1970-es antológiájaxxvi  alkalmat ad számára, hogy a műfaj törzsfejlődését szemléltesse: „A meghitt líra Mikestől, Krúdyn át, Tamási Áronig ott munkál a magyar prózában. A szónoki hevület, a polémikus indulat Pázmányéktól Tolnain, Szabó Dezsőn át a szociografikus próza, a publicisztikus fogantatású tárcanovella felé vezet. A humoros-szatirikus fölény a fabulaíróktól (Heltai, Fáy stb.) Mikszáthon át Tersánszkyig, Örkényig kimutatható…”xxvii A Vendégség (Korunk,1970. 4.) és a Tornyot választok (Korunk, 1972. 1.) megjelenése után 1972. március 28-án Történelmi dráma és történelmi invenció címmel tartott szabadegyetemi előadást, mintegy ráhangolva a kolozsvári közönséget a Harag György rendezésében sorra kerülő premierekre. A hosszú távban gondolkodó alkotó szellemarca villan fel újból, hiszen már 1969-ben jelezte, hogy drámáival szeretné „végigjárni” a drámatörténet nagy korszakait.xxviii
Húsz évvel az írói pálya lezárulása után Szász László felteszi a kérdést: van-e kedvelt vagy domináns műneme, műfaja a szerzőnek? „Betű- és oldalszámát meg a kritikákat tekintve – olvashatjuk a Marosvásárhelyről elszármazott budapesti irodalomtörténész okfejtését – kétségtelenül a drámai forma meghatározónak mutatkozik, központi témáinak és motívumainak szövegbeli megjelenési helyeit figyelve azonban inkább a műfajok kiegyensúlyozottsága jellemző: mondandóját mindig épp abba a formába öntötte, amelybe az adott téma kívánkozott. Abban az értelemben, hogy bizonyos tematikus egységei (egyén és közösség, nemzeti jelleg és idegenségérzet, hatalom és erkölcs, játékos könnyedség és komor, bölcselő elmélyültség, haza–szülőföld–nemzetállam konfliktusa) minden műformában megjelennek, talán megállapítható: gondolati súlypontjaiban az életmű holisztikus egyöntetűséget mutat, tematikai-formai változatosságában viszont centripetális szóródásról, az újszerűség szerteágazó megoldásairól tanúskodik.xxix

1. Gondolatok a líráról

„A metaforikus szemlélet számára nincs testetlen szellem, és nincs test, amely ne volna egyben szellemiség is. Páskándi Géza költészetében mindennek közvetlen realitása van, és minden közvetlenül lényegi.” A líra lehetőségei című elemzésében K. Jakab Antal ekképp hívta fel a figyelmet Páskándi korszakváltó jelentőségére.xxx A modern lírai attitűd addigra már szervesült a költő gondolatrendszerében, amint erről a Gondolatok a líráról eszmefuttatásaiban is igyekszik meggyőzni kritikusait, illetve a költészet „haszonélvezőit”:xxxi „A líra olvasása sokkal nagyobb értelmi és érzelmi koncentráltságot kér és kell hogy kérjen az olvasótól, mint a prózáé. Többek között azért is, mert intenzívebb, sűrítettebb érzelmi-értelmi hővel, nyelvvel, kifejezési eszközökkel írták. A líra eleve bizonyos jelrendszerben dolgozik: egyezményes jelei vannak.”xxxii
Gondolatainak bővebb kifejtésére az Utunk 1971 őszén indított +1 oldala adott alkalmat. Irodalom és iskola szorosabb kapcsolatának megteremtése érdekében a szerkesztőség ugyanis az irodalom nyitottabb szellemű megközelítését tűzte ki célul. Páskándi líratörténeti esszéit (A vándor-líra) szerencsésen egészítette ki Király Lászlónak a modern költészetet bemutató sorozata (Bólyák), valamint Láng Gusztáv verstana. Páskándi sorozata azonban Csokonai világszelidítésénél abbamaradt.xxxiii
A szellemi merénylettel felérő fordulat alighanem az írók országos konferenciáján elhangzott Ceaușescu-beszéddel függ össze. Az Utunk 1972. június 2-i számának vezércikke az új formalizmus, az új esztéticizmus, a neo-l᾽art pour l᾽art kísértését visszhangozza. Két hét múlva megjelenik Szőcs István Ki groteszk? című glosszája,xxxiv újabb két hét múlva Páskándi replikája.xxxv Ez alatt a cikk alatt olvasható a „szerkesztőségi álláspont”: „Szőcs István glosszája és Páskándi Géza fentebbi vitacikke mintegy jelzés számunkra: Páskándi A vándor-líra című, az Utunk harminchárom számában közölt irodalomtörténeti és irodalomelméleti »útirajza« valamennyi döntő kérdését érinti esztétikai köztudatunk alakításának, s ezért igen nagy jelentősége lehet e kérdések tudományosan megalapozott vitájának. Reméljük, erre sor kerül Páskándi Géza tanulmánya kötetben való megjelentetése […] után.”
Amikor a szerkesztőség elnapolta a vita lefolytatását, voltaképpen „előre menekült”, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a sorozat úgysem fog megjelenni. Aminthogy nem is jelent meg – Magyarországon sem. Ezeknek az írásoknak a csíráiból azonban megszülettek a Mesterek kortárs szemmel esszéi.xxxvi Nyomjelüket felfedezhetjük a 2019-es gyűjteményben is: „A vándor-líra című tanulmány-sorozatunkban […] a magyar költészet sajátos értékeit próbáltuk feltérképezni s a motívumok stafétáját költőtől költőig, hogy Balassi mintegy »lóhátról látja a fenséges természetet«, Csokonai és Fazekas pedig lehajolnak a növényekhez, mert a természet mikroszkopikus dimenziói kezdik érdekelni őket. Vörösmarty és Petőfi romantikus lendületűnek látja a tájat, szellemek tanyájának, viharosnak vagy gyermekkorian idillikusnak. Berzsenyi tájain az antik fátum szele fúj: mítoszi alakokat idéző, és ha a tél »közelít«, ebben már-már az Idő jelzései hallatszanak. Ady tája »lapos«, mert a Kisszerűség és a Zsenialitás kontraszthoz – túl a társadalmi ellentmondások emlegetésén – ez kell. Itt vagy »leránt«, »lehúz« a táj sara, vagy pedig babonás; csak ritkán fenségesül, ha egészen »benső tájjá« válik, ilyenkor a szőlőhegy áttűnik az »elillant évek szőlőhegyévé«, s a költőt koszorúzni hivatott. Ki-ki saját életrajzán szűri át tehát a tájélményt. […] Az annyiszor megáldott erdélyi táj Dsida verseiben nem egyszer drámai tájjá változik.”xxxvii
A Páskándiéhoz hasonló újabb „kalandot” ajánlott az olvasók figyelmébe Markó Béla 2019-ben.xxxviii Líraértelmezési gyűjteményét Borcsa János nyomban irodalomtörténeti távlatba állította. A személyes hangoltságú, világos gondolatvezetésű Markó-kötet – írja – „a magyar vers szubjektív, izgalmas útikönyveként” avatja élményünkké mintegy négyszáz év magyar költészetének üzenetét – a klasszikusoktól a kortárs alkotókig.xxxix Markónak eredetileg nem állt szándékában Páskándi – abbahagyatott – vállalkozását folytatni, de bevallása szerint tanult is belőle, hiszen mindketten szerves egésznek tekintik a költészetet: „Ami mindenképpen közös bennünk: én például azért nem szeretek elvonatkoztatni az irodalomtörténeti kronológiától – ezt sokszor elmondtam, megírtam –, mert szerintem Vörösmarty nélkül Petőfit, Petőfi nélkül Aranyt, Arany nélkül Babitsot, Vajda János nélkül Adyt, Ady nélkül Kosztolányit vagy József Attilát nehéz pontosan érteni.”xl

2. Páskándi eszményi prózanyelve

„A prózának dísztelenség a legnagyobb csillogása” – írta Az önmagát és a tárgyát láttató nyelvről szóló értekezésében.xli Szerinte az az eszményi prózanyelv, amelyik tárgyát kívánja láttatni, s nem önmagát. „Olyan, mint a levegő: azt, hogy van, csak közvetve érezzük, abból, hogy zöldülnek a fák, fodrosodik az ég, hullámzik a folyó, tüdőnk boldogan szívja be, és élünk általa, kitárulkozunk láthatatlan jóságában.” Mindenekelőtt a pontosság jellemzi, s ez már esztétikai kategória. „A prózában a dolog a maga súlyosságában kell hogy jelentkezzék, a stílusterheltségnek, a fölösleges dísznek helye nincs, ezek mind a tárgytól »eltérő hadmozdulatok«.”xlii
Amikor két karcolat után könyvismertetést ír Kemény János Víziboszorkány (1965) című regényéről, eleve a regény és a novella közti különbséggel indít. „Az élet ezerszobás kastély; a novellista az olvasót ablakhoz viszi, kissé félrehúzza a függönyt, csak kukucskálni engedi; azt láthatja, amit ő (az író) akar. A regényíró viszont a főbejárathoz vezeti olvasóját, s azon át emeletről emeletre, szobáról szobára kalauzolja. A novella leskelődés, a regény szemlélődés. A novella reflexió, a regény kontempláció egy és ugyanazon valóságról, melyet az első intenzitásában, a második ömlő elrendeződésében ábrázol. A novella cselekmény, a regény eklektív.”xliii
A két műfaj közül Páskándi a novellát részesítette előnyben. A novellatéma mindig izgalomban tartotta, a regényhez sosem volt kellő nyugalma („hosszú esős őszök, kályhatűz és emlékezés”). A kolozsvári korszak átütő sikereit a művészi sűrítés remekmívű novelláival aratta, amelyekben „a tér és idő síkjai szétszálazhatatlanul összemosódnak; a szereplők tehát egyszerre léteznek a puszta tudat által generált virtuális és a társadalom törvényei által meghatározott valóságos létszinten, a szereplők cselekvését vagy (egyáltalán nem cselekvő, csupasz) egzisztenciáját pedig a háttérben az elbeszélő nyelvi leleményei, paradoxális logikája működteti…”xliv Íz, szag, szín, líra, dráma, epika mind elegyedik a novellában – tér vissza öt év múlva a novella és a regény viszonyára –, de egyiknek sincs külön élete. „Az az úttalan hirtelenség, amellyel a novellista egy világba csöppenti olvasóját, olyan érzést kelt, mint egyből egy sohse látott szobába lépni: megcsap a bútor illata, üzen a tárgyakba ivódott emberi lélek, a tárgyak hangtalan biztonsággal gyűjtőikről beszélnek. Ezt a szobát nem szemünk láttára festették-meszelték, nem szemünk láttára bútorozták be, mint a regényben vagy elbeszélésekben szokás, ezt a szobát készen kaptuk, s az előzetesre, a folyamatra, az útra, a fejlődésre csak légköre mutat vissza sejtelmes és szemérmes mozdulattal.”xlv

3. Drámaíró történelem

Egy 1969-es interjúban olvashatjuk: „Legelőször ösztönösen fogtam a darabíráshoz. Később aztán, több darab megírása után már valamiféle elméletet is kerekítettem hozzá, amit esszé formájában nemsokára részletesen is megírok.”xlvi Egy Utunk-hírből később kiderül, hogy az esszé valóban elkészült, szabadegyetemi előadásként hangzott el 1972. március 28-án, majd nyomtatásban is megjelent.
Páskándi először is kifejtette, hogy mit ért ő a történelmi dráma fogalmán, majd irodalomtörténeti folyamatosságukban mutatta be annak típusait. Ha a regényíró otthonosan mozog képzelt kastélyának termeiben, a történelmi dráma szerzője a művészet álkulcsával felnyitja a lezárt múltat, feltárja annak hétpecsétes titkait, és „az időben lévő ott-létet az itt-létbe helyezi”. Új súlypontokat jelöl ki, „az események rendjét felborítja, új személyeket enged be az események házába, akik nem éltek ugyan, de élhettek is volna”, megkeresi az átmeneti nyelvet „az archaikus és az élő, a beszélt és beszélhető között, s hagyja századának filozófiáját rásugározni mindezekre”. Tehát egyszerre filozofikumában és esztétikumában ragadja meg témáját. Ez a filozófiai alapállás teszi sajátossá a Páskándi nevével fémjelzett színpadi műveket is. „A parabola és az igazi történelmi dráma között a különbség főként abban van – mutat rá mintegy a Harag György rendezésében bemutatásra kerülő műveinek „beajánlásaként” –, hogy a parabolában a példázat-tendencia azonnal evidens, míg a valódi történelmi dráma csak asszociatíve villantja fel a parabolisztikumot mint lehetséges értelmezést.”xlvii
Amikor Páskándi kialakítja a maga számára azt a műformát, amelyet „abszurdoidnak” nevez el, voltaképpen a Ionesco, Beckett, Mrożek és társai által képviselt nagy európai irányzathoz kapcsolódott. Hogy a magyar irodalomban is voltak ennek előzményei? A Kortárs Kiadó 1995-ös Curriculum vitae-kötetében arra utal, hogy Mikszáthból, Karinthyból, sőt Tamásiból ismerte már az abszurd gondolkodókat, Adyból és József Attilából pedig az egzisztencialistákat.xlviii

4. Az esszé befogadó terei

Az önreflexió, saját műveinek filozófiai-esztétikai boncolgatása vezette el a tanulmány, az esszé műfajához – olvashatjuk a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Páskándi-szócikkében. A szignó Kántor Lajos nevét rejti, aki a Páskándi-drámák „szálláscsinálója” volt a Korunknál, és egyszersmind költészetének, prózájának, dramaturgiájának értelmezője is – Láng Gusztávval egyetemben.
A hatvanas évek derekán fedezi fel Páskándi, hogy „szabálytalan szerelmei” új műfaj becserkészésére csábítják. Kezdetben „kvázi-esszének” nevezi ezeket a gondolat-futamokat .xlix „Szabálytalan szerelmek kísérnek – írja vallomásában –: művészetek, tudományok, sportok, amelyekhez frigytelenül kötődöm: festészet, futball, szobrászat, film, nyelvészet, színház, tévé, filozófia, zene. Szépek és távoliak, de mert a szimultán-élés ördöge nyugodni sose hagy, nem tudok róluk lemondani, bár örökösen érzem: egyoldalú ez a szerelem. Talán nem is ők vonzanak valójában, hanem bennük az Esszé: saját gondolataim lehetősége.”l
Amint eszmefuttatásaiban elidőz az értekező próza kritériumainál, megkülönböztetett figyelmet szán a szabatosságra, a tömörségre, a pontosságra. Alaptétele: az esszé a tényeket nem sorolja föl, de a tényanyagot ott érezzük az írás mögött. Míg az értekező próza „szárazságát” a feltárt anyag gazdagsága, válogatottsága, „a logikus rendszerezés architektóniája, a felfedezés és a következtetés izgalma nemesíti meg”, az esszé „szépsége a sűrített gondolatiságban, a művészi stílusban, a személyesség és tárgyilagosság összhangjában van”.li
Első esszékötetében – utaltunk már rá – A vándor-líra gondolatcsíráiból építkezett. Mesterek kortárs szemmel címmel közreadott gyűjteményétlii Borcsa János úgy ajánlotta figyelmünkbe az esszéíró Páskándit, mint aki „nagy gondolatövezeteket jár be, igazi eszmei és stiláris-nyelvi kalandokba bocsátkozik, hogy valamely általa fontosnak tartott kérdést becserkésszen, minél teljesebben feltárja annak kapcsolatait, összefüggéseit. […] Elemzéseiben történelmi, lélektani, stilisztikai és nyelvi tényekre-megfigyelésekre építő argumentációt egyaránt találni.”liii A válogatott esszék gyűjteményében mindenekelőtt az a szembetűnő, hogy „a szépirodalom gondolati-kifejezési-szövegformálási határait akarja meghaladni”, másrészt „fölül akar emelkedni az irodalomra (illetve a művészetekre) vonatkozó tudományok belülről kialakult kategóriáinak dogmáin, bejáratott szabályain és sémákká merevedett módszertanán”.liv

Hagyomány és modernség

A költő özvegye úgy bocsátotta útjára a Mesterek kortárs szemmel esszéit, hogy egyszersmind tudatosította: Páskándit haláláig klasszikusaink szellemének összefonódása foglalkoztatta. Önmagában A vándor-líra is meggyőzően bizonyította ezt, de a tételes kifejtésre is rábukkanunk az Utunk 1973-as évfolyamában. Aki a költő áttelepedésének történetét ismeri, bizonyára meglepődik azon, hogy tíz évvel a börtönből való szabadulása után tagja lesz egy Jugoszláviába látogató romániai íróküldöttségnek. Szabadkán részt vett egy kerekasztal megbeszélésen, amelynek hagyomány és modernség viszonya volt a témája. Páskándi kifejtette, hogy semmiféle ellentmondást nem lát a két fogalom között, hiszen a tegnapi modernek ma hagyományt jelentenek. „Adynál modernebb költőnk egy se volt annak idején, de archaikusabb nyelvű sem, lehet, hogy a szimbolizmust jórészt a franciáktól tanulta, de nála senki jobban nem szívta fel a régi magyar vers ritmusvilágát, nyelvi ízeit, fordulatait. Meg aztán: a hagyomány sem homogén, hanem heterogén. Hagyomány Vörösmarty romantikája, de hagyomány Csokonai játékossága is. Hagyomány Babits zárt formavilága, antik szépségeszménye, de hagyomány Kassák (egyébként Berzsenyin edzett) szabad verse is. […] A hagyományt úgy kell felfogni, mint egy vasúti gócpontot: belőle sínek szaladnak minden irányba, s e gócon valamennyi író, költő áthalad, illetve onnan indul: más és más irányba. A modernség nem más – szerintem – mint a hagyományból magunk számára kiválasztott eszmények legkövetkezetesebb továbbírása, továbbgondolása, egy hagyománybeli eszmény legmerészebb lehetőségeinek megvalósítása, lehetséges – járható – útjainak felismerése és végigjárása.”lv
Ezzel az irodalom-szemlélettel lépte át 1974 februárjában a román–magyar határt. Az Erdélyi triptichon kísérte útján, megérkezésekor az Árpád-házi triptichon fogadta.

---

Forrás: Helikon, XXXI. évf. 2020. 10, 11. (792, 793.) – május 24, június 10.

Jegyzetek

---

i Páskándi Géza: A megvallás avagy: Van-e lélekröntgen? Vallomások, emlékiratok. Nap Kiadó, Bp., 1999. 187.
ii Huszár Sándor: Páskándival – műformákról. Utunk, 1968. 15. Ua. in: H. S.: Az író asztalánál. Irodalmi Könyvkiadó, Buk., 1969. Lásd még: Babits: „Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét.”
iii Vö.: Dávid Gyula: Az alkotás gúzsba kötöttsége és szabadsága. Páskándi Géza megélt és megírt börtönélményei. Irodalmi Jelen, 2016. november 4.
iv Lásd: Cseke Péter: Klasszikusaink testamentuma. In: Cs. P.: Erdélyi értékhorizontok. Újabb eszmetörténeti tanulmányok. Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány. Bp., 2015. 263–273.
v „A Vendégség például az utolsó percben lekerült a kolozsvári magyar színház bérleti műsoráról, talán stúdió-előadásban láthatjuk – de az elmúlt évek tapasztalatai alapján nemigen bízhatunk a kolozsváriak stúdió-ígéreteiben.” (Kántor Lajos: Hősiség és dehonesztálás. Korunk, 1970. 10.)
vi Bodor Pál: A zsarnok „liberalizál”. Magyar Média, 2000. 1. 50–56.
vii Páskándi: Begyűjtött vallomásaim. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1996. 135–136.135–136.
viii Uő.: I. m. 33.
ix Uő.: Bűntudat az alig-létezőért… In: P. G.: Az intellektus méltósága. Válogatott esszék. Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, Bp., 2019. 176–185.
x Uő.: Zárszó helyett – adoma. In. P. G.: Begyűjtött vallomásaim. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1966. 227.
xi 2020. jan. 22., Petőfi Irodalmi Múzeum.
xii Páskándiné Sebők Anna elektronikus levele Cseke Péternek 2020. április 6-án.
xiii Huszár Sándor: I. m. I. h.
xiv Dávid Gyula, Az író rabsága és szabadsága. Páskándi Géza börtönévei. Kortárs, 1999. 2. 2–6.
xv Szász László: Hogyan (nem) találkoztam Páskándi Gézával? Hitel, 2008. 8. 60–64.
xvi Dávid Gyula: Az alkotás gúzsbakötöttsége és szabadsága.
xvii Lásd: Páskándi: Fenyegetettség és ihletforrás. Korunk, 1971. 6.
xviii Páskándi: A megvallás. 69.
xix Huszár Sándor: Páskándival – műformákról. I. h.
xx Vö.: Kántor Lajos: Páskándi Géza utca. In: Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról. Bookart, Csíkszereda, 2018. 395–396.
xxi Varga Domokos: Az értelem indulata. Páskándi Géza: Az eb olykor emeli lábát.
Élet és Irodalom, 1971. 39.
xxii 1969 karácsonyától szilveszterig. Páskándiné Sebők Anna szíves közlése.
xxiii Páskándiné elmondása szerint Kányádi találta meg a dráma vázlatát egy szarufa mögé rejtett kéziratkötegben.
xxiv Király László: Páskándi Géza munkarendje. Utunk, 1972. 20.
xxv Uő.: uo.
xxvi Föld, csillag. Válogatta és a bevezetőt írta: Kántor Lajos. Tanulók Könyvtára. Al-
batrosz Könyvkiadó, Buk., 1970.
xxvii Páskándi: Ablakon át – világba. Utunk, 1970. 29.
xxviii Farkas Ildikó: Költő a színpadon. Utunk, 1969. 10.
xxix Szász László: Páskándi Géza író, költő. Magyar Művészeti Akadémia, 2017.
xxx K. Jakab Antal: A líra lehetőségei. Utunk, 1967. ápr. 14.
xxxi Páskándi: Egy kritikusi irány hattyúdala. Utunk, 1968. 45.
xxxii Uő.: A líra logikátlansága és a kritika logikája. Utunk, 1967. 29.
xxxiii Vö.: Páskándi: Csokonai világszelidítése. Utunk, 1972. 23.
xxxiv Szőcs István: Ki groteszk? Utunk, 1972. 24.
xxxv Páskándi: A mélység magasságából egy glossza mélységébe. Utunk, 1972. 26.
xxxvi Lásd Páskándiné Sebők Anna kötet-ajánlásában.
xxxvii Páskándi: Az intellektus méltósága. 96–111.
xxxviii Markó Béla: A költészet rendeltetésszerű használatáról. Bookart, Csíkszereda, 2019.
xxxix Borcsa János: Markó esszé, Markó-vers. Helikon, 2019. 17.
xl Markó Béla elektronikus levele Cseke Péternek 2020. április 5-én.
xli Páskándi: Az önmagát és a tárgyát láttató nyelvről. Utunk, 1966. 46.
xlii Uő.: uo.
xliii Páskándi: A megépítettség sikere. 1965. nov. 3.
xliv Szász László: I. m. I. h.
xlv Páskándi: Ablakon át – világba. I. h.
xlvi Farkas Ildikó: Költő a színpadon. Utunk, 1969. 10.
xlvii Páskándi: Történelmi dráma és történelmi invenció. I. h.
xlviii Lásd: Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza. Kortárs Kiadó, Bp., 1995. 325.
xlix Páskándi: Még egy vésőnyomot. Szabálytalan szerelmek. Korunk, 1965. 11. 1535–1536.
l Uő.: Gondolattalanság. Szabálytalan szerelmek. Korunk, 1966. 7. 1037–1038.
li Uő.: Egy fontos könyvről. Utunk, 1969. jan. 17.
lii Uő.: Mesterek kortárs szemmel. Válogatta, a szöveget gondozta és az előszót írta Páskándiné Sebők Anna. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2005.
liii Borcsa János: Az esszéíró Páskándi. Irodalmi Jelen, 2006. június. Ua. in: B. J.: Merítés. Kritikák, tanulmányok, jegyzetek, 2005–2008. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. 59–62.
liv Jánosi Zoltán: Az esszéíró Páskánd i Géza. In: Az intellektus méltósága. 289–305.
lv Páskándi: Vajdasági jegyzet. Utunk, 1873. 8.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ