Másnap reggel a nő fekhelye üres volt, de a könyve és a kis táskája ott feküdt a kis asztalkán. Róbert nyugtalanul felugrott és a bőröndjéhez nyúlt, ami az eredeti helyén feküdt, de látszott, hogy a zárját valaki fel akarta nyitni.
„Úgy látszik, valamilyen bandával, maffiával állok szemben” – gondolta Róbert, de amikor a nő nyugodtan, felfrissülve, tisztába öltözve visszajött pár perc múlva a fülkébe, és vidáman köszöntötte, megnyugodott.
„Ostoba képzelődés az egész” – gondolta. – „Biztosan én próbáltam egyszer kulcs nélkül kinyitni a bőröndömet, de megfeledkeztem róla” – hessegette el magától a gyanú legkisebb árnyékát is.
– Nincs kedve velem reggelizni? – kérdezte a nőt, miután ő maga is megmosakodott, megborotválkozott.
– Szívesen – felelte az.
Miután megkérték a kalauzt, hogy zárja be a fülkéjüket, átmentek az étkezőkocsiba. Valahol Groznij környékén járhattak, mert a vagonokban már csecsenül is hallottak beszélni embereket.
A nő az étkezőkocsiban kissé furcsán viselkedett. Bár Róberttel beszélgetett, állandóan körbe-körbe nézelődött, mintha keresne valakit. Csak amikor belépett egy nála valamivel idősebb pár, nyugodott meg, de Róbert semmi titkos jeladást nem vett észre köztük.
– Nem lenne kedve leszállni Mahacskalában? – érdeklődött a nő, amint mentek vissza a helyükre. – Megmutathatnám Dagesztán egy részét.
– Sajnálom, most nem érek rá, bár szívesen elmennék, de már így is késésben vagyok. Bakuban várnak – mentegetőzött Róbert.
– Talán, majd ha visszafelé jön, ellátogat hozzánk. Bizonyára érdekelni fogja Önt a hegyek és a nyelvek országa – a nő hajthatatlan volt.
– Igen, hallottam róla, hogy előfordul, hogy két szomszédos faluban más-más nyelven beszélnek – felelte a férfi, majd pár másodperc szünet után folytatta a beszélgetést. – Egyébként miből sejti, hogy fog engem érdekelni a nyelvek országa?
– Tudom, pontosabban tudjuk, hogy maga nyelvekkel foglalkozik. És fordít is, nem csak öncélúan foglalkozik a nyelvekkel.
– Tudják? – lepődött meg Róbert. – Kik tudják? És honnan tudják?
– Mi tudjuk. És valahonnan tudjuk. Nem számít, hogy kik azok a mi és mi az a honnan – zárta le a témát a nő, és ismét a könyvét vette kézbe, de még el sem kezdett olvasni, amikor nyílt az ajtó, és a nemrég az étkezőkocsiban látott pár állt meg az ajtóban.
– Bejöhetünk pár percre? – kérdezte a férfi, mintegy mindkettőjükhöz irányítva a szavakat.
Róbert meglepetten, az avar nő nyugodtan mondta:
– Tessék.
– Szeretnénk magával beszélni – fordult az újonnan jött nő Róberthez. – Veszély fenyegeti. Ezért is adtuk kísérőül maga mellé Marinát – biccentett az avar nő felé.
Róbert meglepetten hallgatta, de nem szólt, várta a továbbiakat.
– Engem Tamarának hívnak, grúz vagyok, a barátom – mutatott a férfira. – Abdullah, csecsen.
Róbert még mindig nem értett semmit, de hallgatott.
– Nagyon vigyázzon magára, mi is vigyázunk – mondta felváltva Tamara Abdullah, és mindketten elhagyták a fülkét. Róbert kérdően nézett Marinára, de az csak elmosolyodott és a könyvébe merült.
Róbert egy kis idő múlva megszólalt:
– Árulja már el végre, hogy kik maguk, és miért követnek!
A nő csak nem szólt.
A férfi folytatta:
– És mire kell vigyáznom?
Marina mosolyogva végignézett rajta és csak ennyit mondott:
– Jól tudja azt, csak saját magának sem meri bevallani – és olvasott tovább.
A vonat egyenletesen zakatolt. Róbert ledőlt és elszundított. Arra ébredt, hogy a vonat éppen indul egy állomásról. Felnyitván a szemét, meglepetten látta, hogy Marina és a csomagjai sehol sincsenek. Kinézett az ablakon. Még látta az állomásépületet és rajta a feliratot: MAHACSKALA. A távolban megpillantotta Marina alakját, amint befordult a sarkon az állomásépület előtt álló taxik irányában.

(Folytatjuk)