(Keöpe Viktor emlékére)

Mint réten a virág, úgy fakad a kíváncsiság,
Milyen titkokat rejt Ázsia, és a fényvilág.
Barcaság, sokáig vártam itt a nagy csodára,
Helyette Trianon jött, vittek az őrszobára.

Nem leszek cselédje senkinek, könnyeim martak,
Temetők tövében kullogtam, sírtak a darvak.
Ma nyitva hagytam minden ajtót, ha jön az idő,
S ha majd száguld velem tovább, ne legyem őrjítő.

Szememben mosdik Japán két arca, mosoly csillan,
Felszárad a szétmálló indulat, erő villan.
S a székely-szamuráj előtt meghajlik a császár,
Fájó magányát ajándékba adja, nincs vásár.

Trópusok mámorában fürödtem, álmodoztam,
Miért hal meg virág a világért, bosszankodtam.
A szigetek gyöngye vásott víziókban remeg,
Tavaszi szél vizet áraszt, itt Atlantisz lebeg.

Láttam már fennkölt angyalt térdelni Csoma sírján,
Osztoztam ujgur testvéreim örömén, s búján.
A titokzatos Kína táguló szirmát adta,
Elröppent velem a páva, talán a Tejútra.

Fogytán erőm, és vajúdok vészjósló árnyakat,
Ceylon, az Éden szigete, s látom a várakat,
Amit szerelemből építenek, s pálmaágból,
Nézem lepergő életem, a saját álmomból.

Európa, kéj által vész el, ki kéjért kiállt!
Erdélyben, félénken dadogott a fény, és kivált.
Ha a menny leszakad, túlélőnek itt ki marad?
Ráncos a hit, az ige templom falára ragad.

(Szatmárnémeti, 2010. március 20.)