Sokáig azzal áltattam magam, hogy közünk van Vida Árpádhoz. Mármint a családnak. Apám úgy emlegette, mintha Vida a másik szobában üldögélne vagy éppen most kilépett a sarokra egy csomag Kárpáciért. Szegény kölyök, mondta, és hangjában komor szánakozás volt, nagyon fiatalon meghalt, a lumpság vitte el. Felment Pestre, nagy művész lett, én láttam képtárunkban a vízfestményeit, hát olyat én is tudnék festeni. Ezért volt közünk, és csak ezért Vidához: nem mert festő volt, inkább mert munkái ott voltak a képtárban, ez pedig nem vicc. A képtárat nem a dilettánsoknak találták fel, oda csak az igazán nagyok kerültek be.
Apám megfordította még ezt az összefüggést is: Vida nagy volt, tehát a Kultúrpalota emeletén láthatók munkái, nem. Vida azért volt nagy, mert festményeit kiállították, közszemlére tették, állítólag maga Bernády polgármester szerezte meg a városnak, mert ha nem, a pesti Szépművészeti markolja fel. Volt egy másik oka is tán ennek a vidázásnak. Az öreg tényleg rendkívül jól rajzolt, remek szín-, forma- és térérzéke volt, egyszer a rajzlapra, ez még ötödikes koromban volt, három olyan pillangót festett (házi feladat), hogy Petelei, a rajztanár nem csillagos ötöst, hanem mínusz egyest adott, amivel még megbukni sem lehetett, mert így csak egy művész tud rajzolni meg színezni, mondta, te pedig nem vagy az. És nem is lettem, a pálcikaember nem művészet, Paul Klee-ig nem volt az. Sem a hét vonalból megrajzolt ház, amiből olykor kinézek, s ha jön a farkas, úgy elfújja, hogy maradok teljes védtelenségemben.
Eddig még nem jött, végre megnyugszom, nem vagyok sem Piroska, sem a három kismalac. Akkor hát semmi közünk Vidához, aki most éppen engem néz online, erre az arcra mondták annak idején, hogy olyan magyaros. Kis, nyírott bajusza van, mint Krúdynak. Pedig Ady jut eszembe róla, mert ő is megjárta Párist, a Gare de l’ Est környékén sétált, Szent Mihály útján nesztelen, akárcsak a költő s a francia főváros ősze.
1884 áprilisában született Marosvásárhelyen, a szecessziós századelőn végzett a református kollégiumban. Rajztanára, Gulyás Károly fedezte fel tehetségét, fényképét én is láttam, a folyosókon csupa régi tabló volt, nézegettük az ősöket, fölényeskedtünk, né, milyen kemény keménygallért hordtak, biztos ezért fájt állandóan a nyakuk, a fejük. Ott az ezüst óralánc arasznyi íve a pocakon, persze a tanároknál, mert a maturandus, még ha serken is a bajuszkája, nyápic teremtés. Sebaj, jön a nagy háború, és felnőttet csinál a sok taknyosból. Vagy hősi halottat. Láttam Gulyást is, kefefrizurásan, kezdődő öregkora tán legelső képén. Vida pedig még az érettségi évében felment Pestre, beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Formatervező lett, szerintem igen jó dolog ez a magyar szecesszió éveiben, ez volt a leglátványosabb stílusirányzat nálunk, maga a Kultúrpalota s e palotában Körösfőy-Kriesch Aladár freskóablakai, a tükörterem mind csupa magyar és szecesszió. Bécsben katonáskodott, aztán megint Pest és megint a főiskola, de festészet. 1908-ban Olaszországba utazik, akárcsak Szerb Antal Az utas és holdvilágban, 1910-ben pedig, mondtam már, kiköt Párisban. München következik, ez is kötelező stációja volt a közép- meg keleteurópai művésznépségnek. Ezt Sznobry bácsi mondja, buletinja szerint mindig a szomszédból, de valójában belőlem, mert bennem lakik. Testemben. Úgyhogy tökéletes metafora vagyunk, ő – én vagyok. Amikor Hollósy Simon, a szamosújvári, felmenőiben örmény művész megalapítja lexikonszócikké vált festőiskoláját, Vida épp kétéves, Hollósy pedig nem óvóbácsi. Nehéz természetű, indulatos, sértődékeny, ezért él csupán öt évet az általa alapított nagybányai művésztelep, amolyan erdélyi természetbe, fénybe-árnyékba kiköltöztetett Münchenként. És amikor ez az első korszak lezárul, 1901-ben, akkor még református kollégista, és valószínű, még nem fedezte fel Gulyás. E ponton opálos lesz a hétköznapokból a művészetbe emelt nagybányai táj, s a névbetűk, az N meg a B az erdélyi fejedelmek ezüsttallérjain jelentek meg nekem leghamarabb, nem pedig Iványi-Grünwald, Thorma vagy Ferenczy képein. A Báthoriak három sárkányfogas címere, Rákócziék kiterjesztett szárnyú sasmadara félkeréken, vagy az iktári Bethleneké, a két hattyú, nyakuk nyílvesszővel átlőve. S ebben az opálos erdélyi tájban, lépésnyire Vidától egy arctalan festő, ezt azért mondom, mert soha nem láttam még fényképen sem. Ő viszont egy sorstragédiából lépett elő, ezt megint az öreg Sznobry mondja, én pedig rábólintok. A tragédia időtlensége ez, márpedig ami megtörtént, mint egy háromezer éves történet, hölgyeim és uraim. Fogalmam sincs, járt-e Nagybányán, időközben átnéztem a művésztelep három nemzedékének névsorát; hát nem járt. De ha kamaszkoromban látott képeire gondolok, azt mondom, valahogyan mégis.
Csomafáyék a Göcsi Máté utcában laktak, én pedig egy vasárnap délelőtt, már nem tudom, hogyan s miért ott voltam náluk. Elek bácsi és Annus néni, az öregek laktak a hosszúforma udvarban. Simonék. Az épület közepe tájt Ilon néni a két gyerekkel, Évával és Zolival. Mintha porcelánból mintázták volna a nénit, tenger aggodalmaival. Ez nyolc vagy kilenc évvel azután lehetett, hogy férje meghalt. Fiatalon, és mégis maradt utána már nem tudom, hány kép. Olyan volt a nagyszoba a képekkel, mint egy múzeum. Fekete zongora az ajtótól jobbra. A képek pedig, igen, a zöld és a napsárga tónusaiban tobzódtak. Ezért is hogy azt hiszem, Piktor Csomafáy Nagybányán járt, ezt a plein airt csakis onnan hozhatta haza. Akkor láttam élőben igazi képet. Arasznyira voltam tőle, ahonnan már szinte felismerhetetlen, annyira makró. Nem azonosítható a látvány, forrása, célja s ha van, értelme sem. Olyan vagyok, mint a légy az asztalon, nem érzékelem a dimenziók méreteit, főleg ha kenyérmorzsa van előttem. Akkor mégis sikerült áttörnöm valamit, ami visszaadta a látvány hitelességét és gyönyörűségét. Másként miért tartottam volna meg annak a délelőttnek az emlékét. Csak utólag érzékelem, mérhetetlen volt a pillanat feszültsége, amit gyerekként nem volt hogyan felfognom, az ember antennái csak később élesednek a lélek parányi és finom rezdüléseire.
Ilon néni csöndben odalépett a nagy képhez, már benne volt, az aranyozott keret őt is éppen úgy befogta, mint a fényt váltó, hirtelen elsötétülő és esőben ázó tájat, ember és természet örökké megújuló depresszióját.
A festőt, Ilon néni férjét úgy hívták, Csomafáy Károly Zoltán. Valóban rokonunk, ő viszont Vidáéknak a rokona. De akkor hogy lehet, hogy ez a háló úgy lyukas, mint mondtam. Nekünk miért nem rokonunk Vida?

(Folytatjuk)