Dabi István kisregénye: A doboz (11)
A kórházban sötét volt és csend. Róbert még az eltűnő mahacskalai állomásépületet látta maga előtt, és Marinára, Tamarára és Abdullahra gondolt.
„Láttam őket később?” – törte a fejét, de tovább még mindig semmire sem emlékezett.
Megszomjazott. Csöngetett az éjszakás nővérnek. Egy eddig még nem látott nő jött be a kórterembe. Róbert mindjárt észrevette rajta, hogy se nem orosz, se nem azerbajdzsáni, se nem grúz, de nem kérdezősködött. Úgy érezte, hogy őt itt direkt a legkülönbözőbb nemzetiségű ápolónőkkel és orvosokkal veszik körül.
„De miért?” – tette fel magának a kérdést. – „Talán tudják, hogy ilyen sok nyelvvel foglalkozom? Vagy…” – jutott eszébe a vonaton kötött ismeretség. – ”…vagy itt is figyelnek, vagy csak vigyáznak rám?”
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta a nővér, miközben nyújtotta neki a teáscsészét. – Már beszéltek nekem magáról. És láttam is már Bakuba érkezése napján, az állomáson.
– Az állomáson? – csodálkozott Róbert.
– Igen, vártam valakit, aki ugyanazzal a vonattal érkezett, amelyikkel maga. Magát az Írószövetség titkára fogadta a pályaudvaron.
– Én nem emlékszem – mondta Róbert.
– Ezen nem is csodálkozom a történtek után, de gondolom, később minden az eszébe fog jutni.
– Lassan már kezdenek felrémleni a dolgok – adott igazat Róbert a nővérnek. – És ez miért olyan fontos?
– A nyomozás miatt. És nekünk is – mosolygott a nővér, de a mosolyából, arckifejezéséből Róbert semmire sem tudott következtetni, csupán a gyanúja lett még erősebb.
„Vagy megint figyeltet valaki, vagy vigyáznak rám” – gondolta ismét.
– Tud aludni? – kérdezte az ápolónő, és megsimogatta a férfi arcát.
– Talán.
– Hozzak altatót?
– Nem fontos, inkább megpróbálok emlékezni.
– Nagyon jól teszi – mosolygott ismét a nővér.
Amikor a nő elhagyta a szobát, Róbertet megint különböző gondolatok kezdték gyötörni.
Újból csengetett. Most egy fiatal férfi jött be. Katonás léptei elárulták, hogy sokáig szolgálhatott a hadseregben. Vagy a rendőrségnél.
– Ugye, maga katonaorvos volt? – futott ki Róbert száján a kérdés, amit mindjárt meg is bánt, de a fiatalember kedvesen mondta:
– Kitalálta. A taskenti katonai kórházban dolgoztam öt évig, de ide kérettem magam, mert ott sok balesetes fiatal katonával találkoztam, és amikor a balesetük oka iránt érdeklődtem, meggyűlt a bajom a feletteseimmel.
– Érdekes, itt Bakuban, a kórházban, több nemzetiség képviselőjével találkoztam ez alatt a pár nap alatt, mint az egész eddigi életemben – mondta Róbert nevetve.
– Igen, Baku soknemzetiségű város. Nagyon sok nép, nemzet fia és lánya telepedett itt le – mondta nevetve az orvos. – Én magam tadzsik vagyok.
– És mi vonzza ide az embereket? – érdeklődött tovább Róbert.
– A kőolaj! A Kaszpi-tenger! – mondta az orvos. – Egyébként hadd mutatkozzam be, Mohammed Farszi vagyok.
– Farszi? Perzsa… – mondta Róbert nevetve.
– Igen, perzsák az őseim. Egyébként is a tadzsikok és a perzsák egészen közeli rokonok.
– Tudom – mondta perzsául Róbert. – Egyébként Tebrizbe is készülök a felgyógyulásom után, az ottani azerbajdzsán barátaim várnak. Megígérték, hogy elvisznek Teheránba is.
– Ezt meg én tudom – mondta titokzatos mosollyal az ajkán Mohammed.
– Úgy látom, hogy itt egyedül én nem tudok semmit.
– Nem. Mi is sok mindent nem tudunk. Például azt nem tudjuk, hogy ki vagy kik ütötték le magát, és miért.
– De ugye, sejtik? – kíváncsiskodott tovább Róbert.
– Kik sejtik?
– Hát maguk?
– Mi? Orvosok? Miből sejtenénk?
Róbert nem érdeklődött tovább, mert annak ellenére, hogy maga körül már mindenkit gyanúsnak tartott, még semmiben sem volt biztos. A leginkább az lepte meg, hogy amióta Lvovból tovább indult Bakuba, már legalább tíz különböző nemzetiségű emberrel ismerkedett meg.
„Biztosan figyelnek” – gondolta. – „Aha, tudom, a doboz miatt” – hasított élesen az agyába.
„Hol lehet a doboz?” – törte a fejét. – „Elvették, vagy nem találták meg, és éppen ezért vertek össze?”
Nem emlékezett rá. Nem tudta, hogy egyáltalán kivette-e a dobozt a bőröndjéből a szállodában, és telefonált-e a megadott címre. Mert az már az eszébe jutott, hogy valakitől valakinek valamilyen csomagot kellett hoznia.
Ekkor hirtelen egy furcsa, európai kinézetű férfi is az eszébe jutott, aki azonban fehér turbánt hordott, mint a mohamedánok. A kievi állomáson látta sétálni a peronon. Senkihez sem szólt, egyedül volt, de ő utána néhányszor megfordult, amikor a pár órás várakozást agyonütni sétált a pályaudvar előtt.
„Ki lehetett?”
„És ki volt az a magas ősz férfi, aki Groznijban végigsétált a vagon folyosóján, és kétszer is benézett hozzá a fülkébe, de nem ment be?” – gondolkodott tovább.
– Megint telefonáltak a maga ügyében – mondta a reggel belépő örmény ápolónő. – A rendőrségről. Kérdezték, hogy eszébe jutott-e már valami.
– Még semmi – mondta Róbert hanyagul, mert még nem akarta elárulni, hogy már-már kezd kialakulni az agyában a mozaikszerű kép.
(Folytatjuk)