Rákerestem Ciupe mesterre, hátha megtudok valamit jobbjáról. Megtaláltam az emlegetett szöveget is, megborzongtam: Targu-Mures metamorfózisa, ez a cím, s e romanizálást én is megéltem, de már a szocializmusban. A nyolcvanas években, a román nép és a testvéri egységben élő nemzetiségek eleven példázataként már csak románul volt szabad leírni a magyar és akkor már a szászaiktól megszabadított szász városok nevét. Targu-Muresből pedig Tirgu Mures lett, kalapos í-vel, ami nem valami nagy változás, ugyebár. Másban annál nagyobb, ezt is megállapíthatta az őslakos vásárhelyi. Az időben korábbi szöveget Benczel Béla, a Kacsó Sándor szerkesztette Brassói Lapok vásárhelyi tudósítója írta, s a cikkgyűjteményt, mert akként jelent meg Kolozsvárott 1938-ban, Győri Illés István Apor Pétertől, a 17-18. század fordulójának erdélyi memoárírójától kölcsönözte: Metamorphosis Transilvaniae. Jó bőven kivonatoltam az egykori városomról írt anyagot. Kétségtelen – így a szerző – hogy ezek az eredmények, minthogy eredmények a szobrok is, majdnem kivétel nélkül szintén a Dandea-rezsimhez fűződnek. És itt megint keresgélek, igaz, hogy a Dandea-villa előtt gyakran elbaktattam, a Szántó–Malinovszkij–Hosszú utcában áll, neve immár negyedszer változott, egy ideje az 1918. december 1. sugárút, de azon kívül, hogy polgármester volt, igazán nem sokat tudtam a tulajdonosról. Az újságok pedig hideget-meleget fújnak, attól függően, hogy melyik táborban és milyen nyelven jelennek meg, magyarul vagy pedig románul. Szobrát avatták az egykori görög-katolikus templom előtt, a fő tér alsó végében, ami már a tősgyökeres vásárhelyieknek is csak az Albina tér, a terepet látványában egyébként Európa-, az is lehet, világszerte ismerik. A város fekete márciusában e templom kőlépcsőjének rohant egy fejszés-dorongos elszabadult teherkocsi, a tévék tele voltak e képpel, Mihaila Cofariu meglincselésével nemkülönben, akit magyar áldozatnak mondtak, csak később derült ki, hogy román. Aurel Dandea a város első román polgármestere volt kétszer is. 1922-26-ban, illetve 1934-37 között. Ráosztott szerepe szerint azt tette, amit egy impériumváltozásnak mondott földindulást követően szokás tenni. És amit sajnos, minden nép eddig még elkövetett, mert maga az állampolitika vitte bele a táncba. A románok úgy románosítottak, ahogyan a magyarok magyarították a lerohant területeket. Országrészeket, országokat. Megint Benczel: Az Ismeretlen Katona szobra, Avram Iancu, az egykori targumuresi patvarista és Romulus és Remus szobor került az eltávolított Kossuth, Bem és Rákóczi-szobrok helyébe. A patriarcha jól „beschreibolt” – folytatja a szövegíró – unokaöccse, Dandea Emil, akit nemrégen kizártak abból a pártból, amely aztán visszafogadta, és most a megyei szervezetének élére állította, épületekkel, szobrokkal, városszépítési tervekkel felel a gyűlöletre és vádaskodásokra. Amit szerző a polgármester értékeléséül felhoz, legalább kettős értelmű: Kétségtelenül politika és feltétlenül hasznos a városra, ha nem is annak egész lakosságára nézve. Az a nem egész bizony az egész volt azokban az esztendőkben. A helyi közigazgatás viszont valóban személyzetet váltott. Ám egy település élő szerkezete korántsem csak tisztviselőkből áll, így volt s van ez mindenhol és mindenkoron. A Dandea-rezsim a felszín alá még nem volt képes behatolni, még ha pofozással büntették is a magyar szót a magyar iskolákban. A lényeg átváltoztatása nagyjából a hatvanas évek második felére tehető, s a volt liberális párti polgármester akkoriban, egész pontosan 1969-ben halt meg Bukarestben. Amit tán soha nem kedvelt, és minden bizonnyal utálta azokat az időket is, amikor a népi demokrácia úgymond meggyökerezett, majd kiteljesedett. Mindez annak a politikai osztálynak a bebörtönzésével és megsemmisítésével járt, amely létrehozta Nagyromániát, tehát hazafi volt a szó polgári és nemzetállami értelmében. Al. Vaida-Voevod szebeni kényszerlakhelyén halt meg 1950-ben, Iuliu Maniu, az egyesülés másik stratégája három évvel később, a máramarosszigeti börtönben, ahol jeltelen sírba temetik. Sok évvel ezelőtt egy magas rangú, akkor már nyugdíjas állambiztonsági tiszttel beszélgettem, aki minden bizonnyal fegyőr volt fiatal korában a politikai foglyok börtönében Szigeten. Ő mondta el, hogy amikor gödörbe tették Maniut, ő egy letört szilvafaágat helyezett a halott mellére, ami arcát is eltakarta. Ismert vagy sem ez az epizód, nem tudom. A sír jeltelenségét nem oldozza az epizód. Dandea sorsa épp úgy alakult, mint az egykori román politikai pártok kisebb vagy nagyobb sorsú képviselőié. Osztályellenség lett, meghurcolták, kénszermunkára ítélték, nevétől elválaszthatatlan lett az akkoriban állandó jelzős szerkezet, a „gyűlölt tőkés-földesúri”. Tengett-lengett a népi demokráciában, alkalmi munkákból élt, és amikor meghalt, végakarata szerint titokban Vásárhelyre vitték, a fatemplom melletti (görög katolikus) temetőben földelték el, minden ceremónia nélkül. Azt hiszem, a várost kedvelte, lakosait nem. Már csak így van, aki feladata szerint gyarmatosít. Ez a temető egyébként a Göcsi Máté utca végén áll, ahol Csomafáyék, Wollmannék, az öreg Simonék laktak.
A Dandea-korszakban már nem volt kérdés, hogy megy vagy marad a magyar. Maga a kérdés pusztán csak irodalomtörténeti volt, érvénye szerint legalábbis. Erdélyben, Romániában. A vita rég lezárult, s aki maradt, beilleszkedett, csak találgatni lehet, mibe, vagy mímelte, s ez is elég volt, hogy így vagy úgy, de éljen. Benczel leírásából, hacsak nem túlzómód optimista, arra következtetek, hogy kicsiben minden a helyére került. Vagy mégsem? Szerinte élénk a város kultúrája, „nívós a zenei élet, amely szalonokban, magánlakásokban virágzik, mert a városi zenede magyar feliratának eltávolításával egyidejűleg a konzervatórium magyar tanerőit is nyugdíjazták. Chován, Haják Károly, és a nagy Erkel Ferenc unokája, Erkel Sarolta meg Chilf Miklós, a világjáró művész azért csak közöttünk élnek.” Sarolta nénit és Chilf Miklóst az ötvenes években sokszor láttam a Kultúrpalotában, valahányszor csak arra jártam. Akkoriban hobbiszinten népi zeneiskola működött, valami huszonöt lej volt a negyedévi tandíj.
A szöveg most végre keresésem céljához idomul. Megvan! „És itt nőnek fel szemünk láttára a magyar kisebbségi piktúra élharcosai: Timár János, aki királyokat és diplomatákat fest és csak ritkán jön hozzánk haza, és a fiatal Csomafáy Károly, aki a bucuresti hivatalos tárlaton értékes díjat nyert, és aki a városi festőiskola vezetőjének, a kitűnő Ciupe Aurelnek jobbkeze, meg a fiatal kisebbségi szobrász, Izsák Márton, aki most készült el hatalmas Vitéz Mihály szobrával.” (A ref. kollégium előtt áll most már több mint hatvan éve a két Bolyai szobra, Izsák Márton és Csorvássy István munkája.) Benczel Béla úgy írt, hogy közben és mindvégig tudta, legkorábbi olvasója a cenzúra. Ezt érzem ki cirmos-karmos fogalmazásából, a záró passzusból: „…ha Dandea Emil akarná, könnyen likvidálódnának a differenciák közte és a város magyar lakossága között, s akkor Targumures nemcsak flekkenéről és vargabéleséről, hanem a példaadás román-magyar harmóniájáról is híres volna.”
Ezzel azért még most, 2020-ban is várni kell, mondom nagyon szomorúan.

Utószó teljesen feketében

Múlt ezredvégen, úgy 1993-94-ben Klein Ármint játsztam Székelyudvarhelyen. Újságot írtam, a Romániai Magyar Szót, és mintha önhipnózisban, azt hajtogattam, hogy örmény-zsidó kereskedő vagyok fiam garázsboltjában délutánonként. Ecetet árultam és cukrot, kinek-kinek szája íze meg szüksége szerint. Benyit, azt kérdi, megismerem-e. Hogyne, te Csomafáy Éva vagy, régen látott unokatestvérem. Mi járatban? Elmondta, férjének, Sükösd Ferencnek, aki szintén festőművész volt, és szintén fiatalon halt meg, akárcsak az ő apja, Károly, emlékszobát rendeznek be szülőfalujában, Alsósófalván. Néhány vázlatát-grafikáját nálam hagyja két napig, mert hivatalos dolgokat kell rendeznie. Beszélgettünk, és rákérdeztem, mert már akkor módfelett érdekelt, ez csak azt jelenti, hogy legalább harminc éve vártam az alkalmat, hogy leüljek megírni a Piktor Csomafáyt. Mondd csak, hogy halt meg édesapád? ؘ– A visszavonuláskor – mondta – eljutottak Temesvárig, ott megölte a tífusz. Tán a mezőn földelték el, egy kukoricásban, én nem is tudom. Anyám elutazott Temesvárra, egy darab földet tudtak mutatni neki, hogy ott van valahol, többedmagával. S azt is mondták, hogy a helyet beépítik blokkokkal…