– Talán én segíthetnék valamiben? – kérdezte az ápolónő. – Esetleg, ha feltenne nekem néhány kérdést, válaszolhatnék rá… – rövid szünet után hozzátette: – Hiszen mondtam már, hogy sok mindent tudok, tudunk magáról.
Róbert nem szólt, csak fürkészően nézett a nőre.
– Tudjuk, hogy valakinek valamit hozott – mondta mosolyogva.
– És aztán, nem szabad? – kérdezte Róbert halkan.
– Attól függ, hogy mit, és kinek.
– Ez, gondolom, nem a maguk dolga.
– Meglehet, de sohasem lehetünk eléggé nyugodtak – vélte a nő. – Ha valamit még akar, csengessen, ma egész nap bent vagyok.
Hamarosan a tadzsik orvos is bejött hozzá.
– Láttam, hogy a nővér éppen most ment ki. Mit akart? – kérdezte minden bevezetés nélkül.
– Érdeklődött arról, hogy hogyan érzem magam, és hogy kell-e valamilyen orvosság – hazudta Róbert.
Az orvos úgy tett, mintha elhitte volna, amit Róbert mondott.
– Tényleg, fáj valamije? – kérdezte ő is, és megtapogatta a férfi bekötözött kezét, és a homlokáról hátrahúzta a kötést. – Úgy látom, egyre jobban gyógyul. Még a lábával van egy kis baj, de hamarosan megröntgenezzük, és ha kezd jól összeforrni, feltesszük a járógipszet.
– És akkor elhagyhatom a kórházat? – kérdezte Róbert.
– Nem, egyelőre nem, mert kint a bakui utcán még veszélyben lehet. Nem is tudja, hogy mennyien lesnek magára – mondta kissé gúnyosan, legalábbis Róbert szerint gúnyosan, az orvos.
– Lesnek rám? – lepődött meg a beteg. – Hiszen semmit sem tettem – mondta lászólagos nyugalommal.
Teltek-múltak a napok, de ő csak nem mehetett le az utcára, bár már régen megkapta a járógipszet. Egymás után telefonáltak be miatta a kórházba, de nem adtak róla semmiféle felvilágosítást. Csak később, amikor visszakerült, pár hét múlva, a szállodájába, tudta meg, hogy milyen szigorúan őrizték. Ez az őrizet továbbra, a szállodára is kiterjedt.
Még a kórházban volt, amikor az egyik meleg napon a nyitott ablaknál sütkérezett és lent a kórház kertjében megpillantott egy alakot, aki nagyon ismerősnek tűnt neki. Mindjárt csengetett a nővérnek, de amikor az bejött, a férfi már nem volt a kertben.
Utána néhány napig hiába leste állandóan, nem jelent meg, de álmaiban, sőt mihelyt csak becsukta a szemét, mindjárt megpillantotta.
Nyugtalanul aludt, várta az ismeretlen-ismerős férfinak a hangját. És egyszer meg is hallotta:
– Úgyis megtalálunk – mondta és elhallgatott. Róbert hiába kérdezősködött utána, hiába hívta, az idegen nem válaszolt, pedig érezte a jelenlétét.
A sebész ideggyógyász segítségét kérte, de az sem tudott mit tenni. Róbert egy kérdésére sem felelt, ami az ügyre vonatkozott. Minden más témában normálisnak bizonyult.
A régi orvosok, ápolónők lassan eltűntek mellőle, újabbak jöttek, megint más nemzetiségűek. Róbert eleinte még igyekezett mindenkivel jóban lenni, az illetők anyanyelvén beszélni, de a kórházi ápolás során belefásult. Jobban kimerült, mintha napi húsz-huszonöt oldalt írt volna valamilyen komoly témából.
Amikor már ki tudott menni a telefonhoz, felhívta Budapestet, a feleségével akart beszélni, de az nem volt otthon. Csak három nappal később kapott hírt, hogy a feleségének sürgősen Bécsbe kellett utaznia.
„Bécsbe utazott?” – kérdezte önmagától, hiszen tudta, hogy ott senkijük sincs. A választ csak újabb három nap múlva kapta meg távirat formájában.
„A feleségét letartóztatta a bécsi rendőrség. Ha tud, azonnal utazzon Bécsbe!”
Értetlenül forgatta a táviratot, és mivel maga nem akarta elárulni, hogy hol is van, Moszkvába telefonált az egyik barátjának:
– Jura, írj a bécsi követségetekre, hogy állítólag Tebrizbe utaztam, még Bakuban találkoztatok velem. A táviratot ti kaptátok meg. Minden további hírt a teheráni nagykövetségre várok – mondta a kagylóba meglepett barátjának.
– Megteszem, de félek – hallotta a kissé remegő hangot.
– Köszönöm – mondta és minden magyarázat nélkül letette a kagylót.
Fáradt volt, és elege volt mindenből, a legszívesebben hazautazott volna, de a hivatali rend megkövetelte tőle, hogy képviselje az Írószövetséget a műfordítói konferencián.
Még pár napig feküdt a kórházban, majd saját felelősségére kiengedték, és a szállodában melléje rendeltek egy ápolónőt, akinek állandó telefonösszeköttetése volt a klinikával, ahol feküdt.
Lent a hallban pedig mindig két civil ruhás rendőr vigyázott az épségére. Mindenkit, aki nem a szállodában lakott, igazoltattak, és őhozzá, a szobába senkit sem engedtek fel.
Róbertet nagyon idegesítette ez a helyzet, de lévén az azerbajdzsán Írószövetség vendége, azoknak a költségén, maga semmit sem tehetett, bele kellett nyugodni a zsarnokságukba.

(Folytatjuk)