Egyszer, amikor végigsántikált a folyosón, egy férfi meglökte, de szótlanul tovább ment, csak a folyosó végén állt meg és nézett vissza, mintegy azt figyelve, hogy melyik szobába is megy be.
– Figyelje meg azt a férfit – mondta az ajtóban őt váró nővérnek, akiről sejtette, hogy a rendőrségnek dolgozik.
A nő beleegyezően bólintott, de nem ment a férfi után, ami Róbertet felidegesítette. Elkezdett csapkodni, a kéziratait össze akarta tépni, de a hirtelen a föld alól előtermett ápolók lefogták.
Az injekció után egy kicsit megnyugodott, lefeküdt, de csak nem tudott elaludni.
– Jöjjön fel – kiáltott a telefonban az egyik nyomozónak.
A középkorú férfi hamarosan bent volt nála.
– Azt a férfit miért engedték be a szállodába? – kérdezte tőle Róbert.
– Kit? Mindenkit ellenőrzünk, és gyanús személyeket nem engedünk fel.
– Akkor én hogyan láthattam azt a gyanús alakot? – kérdezte már egy kicsit nyugodtabban Róbert, de azért dühösen. – Már többször is láttam az utcán, egészen Lvovtól – mondta ki hangosan a gondolatát, ami már néhány napja ott motoszkált a fejében azóta, hogy a kórházból való távozása után megpillantotta a szálloda ajtajában, de csak most, amikor mintegy véletlenül meglökte, lett biztos a dolgában.
A nyomozó még mindig szótlanul állt, mert úgy gondolta, hogy a súlyos agyrázkódás következtében Róbertnek még mindig nem tisztult ki teljesen az elméje, de az teljesen nyugodtan megszólalt:
– Igen, a csomag.
A nyomozó ezt sem értette, csak a szemöldökét vonta fel, mintha kérdést akarna feltenni, de Róbert már el is magyarázta, hogy milyen csomagról lenne szó, és mindjárt fel is állt, a bőröndje tetejét felnyitotta, a benne hagyott ruhák között kezdett kotorászni, de a dobozt csak nem találta.
– Pedig tudom, hogy nem vette ki az a nő a táskámból – gondolkodott hangosan, majd a másik táskájához sietett, de a doboz ott sem volt.
Hosszabb keresgélés után az asztalfiókban egy kis cédulára bukkant, amin ez a pár szó állt:
„A dobozt elvettem és eljuttattam a címzettnek” és egy olvashatatlan aláírás.
– És azt gondolja, hogy a doboz eltűnése és a maga megverése között van valamilyen összefüggés? – kérdezte a nyomozó, miután közelebb lépett és elolvasta a cetlit.
– Igen, azt gondolom, de még csak feltételezem. Nem tudom biztosan, mert a balesetem után mindenre csak fokozatosan kezdek visszaemlékezni. Már eljutottam a Bakuba tartó vonatig, de tovább még nem emlékszem tisztán – mondta. – De várjon, itt kell lennie a noteszemben a címnek és a névnek, ahová a dobozt el kellett volna juttatnom.
A noteszt sem találták sehol.
– Akkor majd írásszakértővel megvizsgáltatjuk a cédulát – mondta a nyomozó, és kiment.
„Hogyan tűnhetett el a doboz meg a noteszem? – kérdezte Róbert önmagától, majd visszafeküdt az ágyra. – „Hiszen nem hagyom nyitva az ajtót. Amikor pedig a kórházban voltam, a szobám is le volt pecsételve.”
Miközben félálomba zuhant, hallotta, hogy valaki megáll a szoba ajtaja előtt, egy kicsit várt, majd az ajtóhoz osont, gyorsan kinyitotta. A folyosón nem látott senkit, de a küszöbön egy újabb cetli hevert, rajta egy másféle írással felírt mondat állt:
„A címzett eltűnt.”
Megint leszólt a hallba, és a másik nyomozónak átadta a cédulát.
– Újabb nyom – örvendezett az. – Tehát többen is érdeklődnek a csomag és maga iránt. Vigyázzon, mert most még súlyosabb baleset érheti.
Róbert vállat vont, de a nyomozó folytatta:
– Baku nagy város. És ne felejtse el, hogy ez már Kelet! Itt az emberek másképpen intézik el a dolgokat, mint Önöknél Európában.
– Ilyen rossz véleménnyel van az azerbajdzsánokról? – kérdezte meglepetten. – Azt hittem, hogy maga azerbajdzsán.
– Nem – tiltakozott a detektív. – Én türkmén vagyok.
– Egy újabb nép képviselője – kiáltott fel élénkebben Róbert.
– Ne csodálkozzon ily nagyon, hiszen egy világbirodalomban élünk – mondta büszkén a nyomozó.
– De mégis mindegyikük mindjárt megmondja, hogy milyen nemzetiségű, alig néhányan nevezik magukat szovjetnek.
– Hiszen mindnyájunknak megvan a maga köztársasága.
– Akkor miért van a türkmén detektív Bakuban? – nevette el magát Róbert. – És miért volt nálam grúz orvos meg örmény ápolónő?
A detektív nem felelt. Szó nélkül gyorsan kiment és lerohant a lépcsőn, mert a lift éppen felfelé haladt. Lent már várta a társa és egy idegen férfi.
– A magyar fent van? – kérdezte az idegen. Mivel az éppen csak most érkezett férfi nem válaszolt, ő bemutatkozott. – Ali Szamedoglu Memmedov vagyok, a bakui titkosrendőrség főnöke.
A két nyomozó kissé zavartan összenézett.
– Mi az, nem hallották a nevemet? Hiszen az előbb azt mondták nekem, hogy maguk nyomozók.
– Igen, de nem Bakuból – mondta az egyik.
– Én Türkmenisztánt képviselem, a kollégám pedig Grúziát.
– És azok az ápolók ott, az asztalnál? – mutatott rájuk Ali.
– Ők a bakui kórház dolgozói – magyarázta a türkmén.
– Aha, különösek – vélte Ali. – Tudtommal Róbert már rendbe jött.
– Igen, de sokszor vannak dühkitörései – magyarázta a grúz, és amikor Ali ránézett, folytatta: – Tudja, az agyrázkódástól.

(Folytatjuk)