Hát hogy mint vagy az égben, Sándorom?
Te szabadság-szerelem vándorom?
Én most jöttem haza a vezetésből,
s még mindig remegek a remegéstől,
már áll bennem a zöldpaszulyleves,
szívlázam mégsem csillapul, heves,
úgy vágyom már leendő jogsimat,
mint oklevelét a bűvészinas.
De hol vagyok én, ifjú hős, tetőled,
te morálvega lírikusi főzet,
ki azt hagytad mireánk örökségül,
hogy mind gazember, aki nem hal végül?
A múlt időkben járt erre egy vírus,
egy kész konteózabáló krokodilus,
s mind úgy döntöttünk, szép rabok leszünk,
s az illemnek korsajából veszünk.
Néhány ember furcsákat tanul tőled:
kötnek magukra szolga-nyakkendőket,
és úgy idéznek rabság-hajnalig,
míg jön az éj, s az úgyis elvakít.
Igaz, őket sem érte utol a járvány…
Szabadságukon kedves emlék a márvány.
El ne feledjem, új őrület készül:
a kultúra sem lehet menedékül,
hisz azt sem tudjuk, ugyan mit szerettünk,
új zelóták vétlen vakjai lettünk.
Hát ígyen vagyunk, drága Sándorom –
kérlek, bocsásd meg nékem pátoszom,
de olykor azért nagyon kellenél,
bár ki tudja, tán nem is kellenél,
csak emlegetnek, de jó, hogy halott vagy:
gondot okoznál a lelkes vakoknak.