Dabi István kisregénye: A doboz (14)
Ali Memmedov le nem vette a tekintetét az ápolókról, akik izgatottan néztek körbe, majd lassan felálltak, mintha csak az étterembe akartak volna átmenni, de miközben a nyomozók és a bakui rendőrfőnök beszélgettek, az ápolók gyorsan eltűntek.
– Érdekes, nekem mindjárt gyanúsak voltak – jegyezte meg a grúz detektív.
– Kövessük őket? – fordult a türkmén Alihoz.
– Nem, nincs rá szükség, nekem nagyon ismerősek – jelentette ki nyugodtan a kérdezett.
– Csak nem? – kérdezte a grúz nyomozó.
– Valószínűleg – mosolyodott el az azerbajdzsán. – Maguk maradjanak itt, én felmegyek Róberthez – mondta, és a lifthez lépett. Pár perc múlva jött is le idegesen. – Hiába kopogtatok az ajtón, senki sem felel – fordult a meglepetten és kíváncsian őt figyelő nyomozókhoz.
A lenti telefonról az egyikük felszólt a szobába, de a telefont nem vették fel. Ezután a portással együtt felmentek. A szobában meglepetten látták, hogy Róbert mély, szinte önkívületi álomban van, de a holmijai eltűntek.
Miután betelefonáltak a kórházba, ahol Róbertet kezelték, kijött az orosz ápolónő egy orvossal. Meglepődtek, amikor megtudták tőlük, hogy a Róbert körül tevékenykedő ápolónők és a grúz orvos sem jelent meg a munkahelyén már a beteg távozását követő napon. Mint később megtudták, még korábban felmondtak, pontosabban csak Róbert betegeskedése idején dolgoztak a kórházban, és senki sem ismerte őket.
A két nyomozó nagyon ideges lett, csak a bakui rendőrfőnök volt nyugodt.
Róbert másnap délután erős fejfájással, bágyadtan ébredt. Amikor nagy nehezen felállt, és a fürdőszoba felé indult, csodálkozva vette észre, hogy a bőröndje és az aktatáskája eltűnt, pedig biztosan emlékezett rá, hogy előtte lévő nap még minden a szekrényben volt.
Mindennek ellenére nyugalmat erőltetve magára, megmosakodott és felöltözött, majd lement a hallba. A grúz nyomozó ott volt.
– Tudja, hogy mi történt velem tegnap este vagy éjjel? – kérdezte Róbert.
– Igen. Elaltatták és elvitték a csomagjait. Mi volt bennük?
– Semmi. Egyáltalán semmi különös, csak a szennyesem. Meg pár könyv, amit kaptam.
– És egy kis csomag nem volt benne? – kérdezte a hozzájuk lépő Ali.
– Csomag? Ja, egy kis doboz, amit valakinek küldtek, ugye? – kérdezett vissza Róbert, és amikor a rendőrfőnök bólintott, Róbert meglepetten kérdezte tovább: – Arról meg honnan szerzett tudomást?
– Ezt egyelőre még hagyjuk – mondta egy nő, aki közben odament hozzájuk.
– Nem, a doboz már nem volt benne, mert azt korábban, amíg a kórházban voltam, valaki ellopta – jelentette ki Róbert nyugodtan. – És hagyott egy cédulát, hogy átadja a címzettnek.
– Igen, de a címzett közben eltűnt – szólt közbe az odaérkező türkmén.
– Igen, nincs Bakuban – mondta Ali.
– Sem Grúziában, sem Türkmenisztánban – mondták szinte egyszerre a nyomozók.
– És Örményországban sincs – mondta a nő.
– Talán Tebrizben van? – szólt közbe naivan Róbert.
– Miből gondolja? – kérdezte Ali.
– Talán tudja, hogy Bakuból oda készülök, és ott vár rám.
– Meglehet – volt a nő véleménye.
Róbertet hosszabb ideig békén hagyták, csak arra kérték, hogy egyelőre ne hagyja el Azerbajdzsánt. Úgy tíz nap telhetett el, amikor a bakui főkapitányságról telefonon értesítették, hogy most már mehet, és a legjobb az lesz, ha tényleg elmegy Tebrizbe.
(Folytatjuk)