(Levelek New Yorkból)

– Bent is van. Több minden van. Sárkány is.

Ez igazán bíztatóan hangzott, de nem emiatt léptem be az utcáról, ahol kellemesen sütötte a hátamat a májusi délután, a Kínai negyed egyik félreeső boltjába a Walker Streeten.
– Maga ismerős nekem – jegyezte meg az idős asszony bizonytalanul méregetve szemüvege alól.
Nem feltétlenül kíváncsiságot, semmint meglepetést olvastam ki a fürkészésből, amint az ember elcsodálkozik azon, ha egy ekkora túrista zsibvásárrá fajult környéken egy fazon néhány nap leforgása alatt újra felbukkan. Chinatown igazi kereskedői már a kilencvenes évek gazdasági hanyatlása idején csődbe mentek, a tavalyelőtti mizéria pedig kiirtotta az írmagját is minden értékesnek a hagyományosan Kínai negyednek tartott Canal Streetről, ahol a lehúzott redőnyű egykor virágzó üzletek és bóvli kacatokat a világra zúdító bazárok során lepedőbe burkolt szajréval a fekete csempészek uralják a terepet. Nos, ők pontosan az imént körvonalazott tényre alapoznak, nagyban bízva benne, hogy a kapkodva, zsákokból előrántott, eltukmált hamis Louis Vuiton táskát, Chanel parfümöt, Rolex karórát soha nem lesz alkalma az alkalmi – és tegyük hozzá, naiv – vásárlónak visszahozni, legalábbis nem egyhamar (addigra meg elavul a sumákság).
Szóval ott álltam leleplezve-forma a rejtélyes írásjelekkel hivalkodó pirosas bolt előtti asztalnál, távol az említett zsibvásártól – legalábbis egy kisutcányira, ahol még valami nyoma van az ősi kultúrának – régi kínai érmék, szerencseérmék és pénhozó békák között kutakodva.
– Nem kizárt. Ebben a városban semmi sem kizárt, miss – mondtam elismerően bólogatva – az sem kizárt, hogy tetszen ismerni engem. Mivelhogy a napokban már jártam itt…
– De nem rendőr, ugye? – kétdezte közömbösen, gondolom, mert azok járnak még vissza ilyen lelkesen és rendszeresen.
– Ha az lennék számítana?
– Nem.
– Legyezőt néztem…
– De nem vett végül sem semmit.

Egy korábbi délután verőfényében csodálatos kézzel készített legyezőket mustráltam, amikor kiszaladt a boltból, hogy jelezze bent több minden is van:
– Sárkány is – toldotta meg.
– A legyező…?
– Falra tenni? Van óriási, akkora, mint a szoba fala… Olyant akar?
– Nem. Legyezni.
– Legyezni?
– Azt.
– Olyan is van.
– Van nekem egy színésznő barátom, neki lesz.
– Óóóó! – bólintott elismerően – színésznő!
Gondolom, valami megfoghatatlan és nagyon távoli világot villantottam meg előtte, mert egy pillanatra elmélázott. Majd hirtelen váltással egy papírtasakba tekert színes példányt húzott elő:
– Ez a színésznőknek való! – és egy mozdulattal kinyitotta.
Egy másikat vettem ki a dobozból, amelyikből az előbbi is származott, és ügyetlenül kasmatoltam vele, de csak nem tudtam kinyitni, csak némi erőszakos rángatás során. Mosolygott, kivette a kezemből, mielőtt teljesen tönkreteszem, és egy laza mozdulattal pattintotta szélesre.

– Hányat vesz?
– Szerintem egy is megteszi.
– Vegyen ötöt. Akkor feleárban adom.
– Nem kell öt. Egyszerre úgyis csak eggyel legyezi az ember magát. Sokkal több olyan ismerősömről nem tudok, aki visítva ujjongana, ha egy legyezővel lepném meg Amerikából hazajövet.
– Hol van a haza?
– Messze innen. Európában. Néha tíz óra repülővel.
– Az én hazámba tizenöt. De mi nem megyünk. Nem mehetünk. Megölnének bennünket. Börtönben.
– Amúgy se mennének…
– Fene tudja.
Csend lépett közbe. Én már a pénzcsináló és szerencsehozó szélorgonákat figyeltem, egyiknek feltartott ormányú elefánt tanyázott a tetején, másiknak rubintszemű béka egy érmével a szájában.
– Mit akar: pénzt vagy sikert?
– A kettő együtt nem jár?
– Ha az elefántot veszi, az szerencse, siker…Ha a békát veszi, az a pénzt behozza a házba. Csak akassza a bejárathoz. Van ott maguknál abban az Európában két bejárat? … Mert az egyiket az elülsőhöz teszi, a másikat a hátsóhoz.
– Csak egy van. Egy bejárat. Ugyanott megyünk ki is.
– Akkor majd megoldja.
– Meg én.
– Sárkányt nem vesz? Vegyen egy sárkányt.
– Minek?
– Az a hatalom.
– Ha az első kettő bejön, nem-igen lesz szükségem sárkányra.
– Pedig akkor olcsóbban adnám. Ha venne sárkányt.
– Mért pont akkor adná olcsóbban?
– Ha venne sárkányt. Vegyen. Meglátja.
– Nem veszek.
– Nem baj. De ezeket megveszi. Huszonöt dollár – és már csomagolja is barna csomagolópapírba sietve.
Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy bajban leszek. A pénz nélküli pénz világában annyira elszoktam a készpénztől, hogy teljesen elfeledkeztem róla, hogy valamennyit is vigyek magammal. A Kínai negyedben hitelkártyát emlegetni pedig olyan mulatságos és szánalmas pillanat, hogy amikor mégis – valami megmagyarázhatatlan oknál fogva – mégis megpróbálkoztam vele, még ezt a sokat tapasztalt asszonyt is alaposan meghökkentettem. Aztán enyhült az arca és sajnálkozva mosolyogva bíztatóan így szólt:
– Na, nem baj. Megoldjuk azt is. Mutassa azt a kártyát – nyújtotta vékonyka kezét.
– Van kártyaleolvasója?
– Van hát – legyintett – Ott van – és az asztalra halmozott lomok felé intett – De nem működik.
– Akkor mi lesz?
– Adja csak! – kivette a kezemből és elindult vele a kijárat felé.
– Várjon. Ó, nem, nem, nem, nem, nem! Nem! Hova viszi?
– Megyek, lehúzom. A szomszédnak van. Nos, akkor huszonhét dollár és ötven cent lesz adóval együtt…
– Adja vissza! Nem húzunk le semmit. Adót se. Semmit. Vagy itt húzza le, vagy majd elmegyek a bankomba, és kiveszek készpénzt.
– Hogy húzzam le? Nem most mondom, hogy nem működik? A szomszédnak van egy jó. Meglátja, hogy milyen jó van neki.
– Nem akarom meglátni. Visszajövök.

És ím, vissza is tértem.
– Nem, nem vettem semmit, valóban.
– Miért is?
– Mert nem fogadták el a hitelkártyámat.
– De elfogadjuk!
– Mert el akart futni valamerre a kártyámmal.
– A szomszédba. Van neki egy jó…
– Nem érdekel.
– Emlékszem már: jól lealkudtuk magának a legyezőket. Hozzam?
– És a békákat is a bejárathoz.
– Azt biza. És egy sárkányt!
– Nem! Nincs sárkány.
– Hogy ne lenne. Ezt akarta megvenni itt ni, zafírból.
– Nem akartam.
– Adok én magának valamit. Ez kell odahaza. – egy piros zsinórra felfűzött szerencseérmesort nyomott a kezembe- Öt dollár.
– Ilyen van otthon is.
– Árulnak ilyet???? Európában?… No hiszen! – kacagott – Na, ezt azért nem hittem volna. Komolyan mondja?…
– Van ott is minden. Kínai szerencseérme is. Még béka is, ha utánajár az ember alaposabban.
– De az enyémmel maga jól jár, ezek szerencsét hoznak. És pénzt.
– Már az egyik is megtenné.
– Meglátja…
– És azok, amiket otthon vesznek meg, azok nem hoznak?
– Figyeljen rám, sir. Én magának erre most ráolvasok. Maguknak akkora szerencséjük lesz…
– Nohiszen…
– Nem vesz egy sárkányt?
– Nem.
– Maga tényleg nem túrista.
– Igen is, meg nem is.
– Olyat nem lehet. Hol lakik?
– Elmhurstben.
– Van ott egy kuzinom.
– Sok kuzinja lehet ott. Mindenhol. Talán lassan több is, mint itt, a Kínai negyedben.
– Szép házban laknak.
– Meghiszem azt. Én is szép házban lakom.
– Akkor maga még visszajön ide hozzám majd. Meglátja majd, milyen sikeres lesz. Vissza fog jönni, hogy elmondja nekem. Nem vesz egy másik szélorgonát is? Egy nagyot? Nem vesz, ugye…? Nem… Na, huszonöt dollár.
Kezembe nyomta a becsomagolt árut és kikísért.
– Mondja meg a színésznőnek, hogy üdvözlöm. Meg hogy az a betű a legyezőn a szerencse.
– Mindenképp.

New York, 2011 május 11.

1. Rozek Enikô:
   2011. május 12. 12:49

   Babonaságok.Nem hiszek bennük,mert ha igaz lenne akkor akik ilyen tárgyakat vásárolnának mind sikeres,gazdag emberek lennének,soha nem lennének szegények.De ezzel szemben sok a szegény ember,és nem hiszem,hogy azért, mert nincs elefántjuk,vagy békájuk.És mi a helyzet az egészséggel?Talán erre is van valami kacatjuk?Ami a Sárkányt illeti,van akit igazi házi Sárkány vár valahol!
   Amúgy,kellemes utazást kívánok!