Naponta elmentem, olykor többször is a tizenkét plusz egy plusz még egy szobor mellett. Most már nincs idegenforgalom, ami érthető, senkit se látni a parkban. Korábbi tavaszokban-nyarakban még beültek szendvicselni a várossal ismerkedő, többnyire anyaországi magyarok, de most tényleg semmi. Nem növekszik a piros-fehér-zöld pántlikahalom a Vándor székely szobornyakán, azt hiszem, őt többet pántlikázták, mint az összes többit. Esetleg Csaba királyfi versenyezhetne vele, tán mert ő is vándor, a Tejút vándora. Ha pedig tényleg igaz, amit az informális információk elszórtak, hogy ez a Wass Albert szobra, az arcvonásaiból ítélve legalábbis, akkor a vándor cegeit-kolozsvárit vándor székellyé léptették elő, holott erre a szoborparkban Nyirő inkább rászolgált… Madridig vándorolt, viszont csupán egy szalaggal honorálta a tranzit közvélemény. Ő az egyszalagosok nem is kicsi csoportjába tartozik, olyan nagyságok mellett, mint Bethlen Gábor, s a másik Bethlen, István, meg Wesselényi Miklós, az árvízi hajós. Fráter György sem kivétel, akinek legalább egy mentsége van, szinte ismeretlen itthon is, meg általában. Méltatlanul feledték el az önálló Erdély-konceptus korai kidolgozóját, s ebbe történelemkönyveink is besegítenek. Bethlen Gáborra egy időben unos-untalan hivatkozott a kutató, ünnepi beszédében az alkalmi szónok, az erdélyi, okosan kompromisszumos, nagyhatalmak között lavírozó politizálás mestereként idézték meg alakját. Úgy látszik, mások kerültek a tömegérdeklődés fókuszába, s ugyanígy járt a marosszéki Gernyeszegen született későbbi Bethlen, István is, aki a Teleki-kastélyban látta meg a napvilágot. A kastélyról azt tartják, annyi ablaka van, ahány napja az esztendőnek. Bethlen tagja volt a trianoni békeszerződést előkészítő párizsi békekongresszus magyar delegációjának. A Horthy-korszakban kerek évtizeden át miniszterelnök. Külpolitikája Trianon revíziójára, a nagyhatalmi befolyás minimalizálására irányult. Szerinte hiba volt Magyarország belépése a második világháborúba. Elítélte a zsidótörvényeket, a háború utolsó két évében a kiugrást mondta az egyedüli megoldásnak, a különbékét, de sajnos más, végzetesen torz megoldás sodorta tragédiába az országot. A német megszállás egy esztendeje alatt illegalitásba vonult, ezt még átvészelte valahogyan, de az oroszok elfogták, Moszkvába vitték, végül börtönkórházban halt meg. Érdekes párhuzam: ha Bethlen Gábor a török meg az osztrák között egyensúlyozott, István miniszterelnök úr viszont a németet-szovjetet egyaránt kizárva, az angolszászokkal kötött volna különbékét. Nem ment. Tömegsírba temették, hamvainak hazahozatala is csupán jelképes lehetett.
Padovában annak idején rohantunk megkeresni Báthory István erdélyi fejedelem szobrát, akit mindmáig a néhány legnagyobb lengyel király között emlegetnek maguk a lengyelek is. Barátaink, akikkel együtt nézelődtünk Olaszhonban, szilágysomlyóiak, alaposan ismerték a városukban született nagy ember életét. Azt is tudják, Székely Mózes, az egyetlen székely fejedelem Báthory udvarában emelkedett ki, Bekes Gáspár ellenében úgy vitézkedett a radnóti, kerelőszentpáli csatákban, hogy az erdélyi vajda, a későbbi lengyel király fejedelmi testőrsége parancsnokává nevezi ki. S mondják, micsoda fantasztikus fogoly: azokban a nagyon összevissza időkben, amikor Balassa Menyhárt árulásáról drámát írtak, és ez volt a középkori magyar irodalom egyik erőssége, nem sokkal utána Báthory István foglyul ejtette, és udvarában tartotta Balassi Bálintot, a magyar reneszánsz végvári zsenijét.
Csupa ilyesmit meséltek magukról és korukról a szobrok, míg látogatóik értékelték is ezeket a történeteket. Most viszont a szobrok fáznak, ebben az összevissza időben senki nem keresi társaságukat. Az udvarhelyiek szinte soha nem állnak meg, tavasztól őszig a törci szakos tanárokat se értem tetten, hogy előadtak volna az ifjú Wesselényiről, aki az akkor még magyarul gyengén beszélő Széchenyi – a legnagyobb magyar – tanítómestere volt. A plusz még egy, az a Széchenyi szobra. Kábé száz méternyire a parktól, a Művelődési Ház előtt. Rendszerint neki is egy szalagocska jut.