Róbertnek ez alatt a pár nap alatt alkalma nyílt jobban megismerkedni Bakuval. Sétálgatott a Kaszpi-tenger partján, a bakui óvárosban és az újvárosban is. Elüldögélt a teaházakban, elbeszélgetett az emberekkel, ismerkedett Baku, Azerbajdzsán életével. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy most senki sem figyeli, vagy legalábbis olyan ügyesen teszi, hogy ő semmit sem vesz észre.
Nagyon kíváncsi volt Tebrizre, ezért, megkapván az engedélyt a Belügyminisztériumtól és az iráni Konzulátustól, megvette a legszükségesebb holmikat, a bőröndöt és az aktatáskát, amit elloptak tőle, valamint egy öltönyt, majd egy este felszállt a vonatra, de a dél-azerbajdzsáni fővárost nem ismerte meg, mert a peronon három férfi várta. Közrefogták és az állomás étterme felé vezették. Csak amikor már ültek, mutatkozott be egyikük:
– Memmed Fahridoglu Sahzade vagyok. Magánál van a kis doboz? Adja át! Ezt pedig – vett elő a táskájából egy hasonló dobozt – vigye el Budapestre!
– A doboz nincs nálam. Ellopták – mondta Róbert mit sem sejtve, de amikor az idegenek fenyegetően közelebb húzódtak hozzá, még hozzátette: – De ne féljen, meglesz. Keresi már az azerbajdzsáni, a türkmén, a grúz és az örmény rendőrség.
Csak ezt hallva jött igazán dühbe Memmed.
– Maga ostoba! Most azonnal eredjen vissza Bakuba és keresse meg azt az átkozott dobozt! – förmedt rá.
– Keressem meg? De hogyan? – kérdezte Róbert.
– Hogyan? Biztosan jelentkezik majd magánál valaki, és pár nap múlva én is Bakuban leszek. Majd segítek – mondta az egyik, eddig szótlanul ülő férfi.
Több beszélgetésre nem volt idejük, mert két rendőregyenruhás férfi lépett be az étterembe és az ajtóban állva kutatóan körülnéztek. A Róbert mellett ülő három férfi idegesen felugrott és egy másik ajtón távozott, csak Memmed dobott oda az asztalra egy vasúti jegyet.
– Fél óra múlva indul vissza a vonata, itt a jegye!
Épp ekkor ért oda az egyik rendőr Róbert asztalához, de az a jegyet gyorsan a zsebébe dugta. A rendőr nem vette észre, vagy csak azt gondolta, hogy a számlát teszi el emlékbe. A rendőr megvizsgálta Róbert útlevelét és mosolyogva így szólt:
– Érezze magát jól minálunk – és távozott.
Róbertet a szovjet-iráni határon alaposan átvizsgálták, de nem árulták el neki, hogy mit keresnek, csak ő sejtette, hogy azt a kis dobozt, amit Budapestre kellene elvinnie.
Bakuban az állomáson várták. A rendőrségtől.
– Lefoglaltuk a szállodában a szobát. És egy kis zsebpénzt is adunk. Legyen nyugodt, most nem fogják megverni, mi vigyázunk magára – mondta a férfi.
A szállodában Róbertet már-már törzsvendégként fogadták. Ugyanabba a szobába került vissza, ahol még két napja lakott. A szobaablakból látható volt a tó és a móló, ahol összeverték.
És akkor elcsodálkozott ő maga is, amikor a Tebrizben látott egyik férfiban felismerte azt, aki azon a nevezetes napon lehívta a partra, egy kis sétára.
Igen, jutott később az eszébe teljes világossággal az eset, és mindjárt telefonált is a rendőrségre. Megérkezett a türkmén és a grúz nyomozó meg az azerbajdzsán rendőr, aki a kórházban látogatta meg és vette fel az adatait.
– Tud valami újat? – kérdezte Kemal már az ajtóból. – Nekünk még nem sikerült nyomra bukkannunk, sőt akiket már-már kezdtünk gyanúsítani, hogy valamilyen kapcsolatban állnak a tettessel, a tettesekkel, azok is eltűntek nyomtalanul.
– Biztosan visszamentek a saját köztársaságukba – jegyezte meg az egyik nyomozó.
– Vagy elutaztak külföldre, mondjuk Iránba, Tebrizbe – vetette közbe Róbert.
– Tebrizbe? – csodálkozott a másik nyomozó, de egy kis idő múlva eszébe jutott, hogy miért is mentek volna oda. – Persze, hiszen maga ott járt.
– Igen, és ott találkoztam három férfival. Egyikük azon a néven mutatkozott be, mint akinek át kellett volna adnom egy kis csomagot. Egy másikról éppen az imént jutott az eszembe, hogy pont ő hívott le sétálni aznap, amikor összevertek. A harmadik ismeretlen volt.
– És hogy hívják azt, akinek a csomagot át kellett volna adni? – kérdezte Kemal.
Róbert megmondta a nevet, amit mindhárom vendége feljegyzett.
– Ismerjük – mondták egyszerre. – Már nem egyszer volt benn a rendőrségen – vette át a szót Kemal. – De semmit sem tudtunk rábizonyítani.
– Állítólag kábítószerrel kereskedik. Külföldről hozatja be, és külföldön árusítja, de már szinte minden köztársaságunkban vannak emberei – folytatta Kemal elgondolkodva.
– Nálunk is járt – mondta az egyik nyomozó.
– Nálunk is – mondta a másik.
– Akkor már értem, hogy miért sürgölődött körülöttem egészen azóta, hogy Lvovban felszálltam a vonatra, annyi sok és teljesen más nemzetiségű ember – nevette el magát Róbert.
– És nem gondolja, hogy a kórházi ápolónők, néhány orvos, és azok az ápolók is, akiket a szállodában láttunk, ennek a Memmednek az emberei? – kérdezte Kemal.
– Vagy talán egy ellentáborba tartoznak. És valaki mondta nekik, hogy Memmed számára van egy csomagom. Ha hozzá tartoznának, miért lopták volna el a dobozt? – kérdezte Róbert.
– De hiszen később azt a hírt kapta, hogy Memmed eltűnt – jegyezte meg az egyik detektív.
– Igen, ő akkor már Tebrizben lehetett – mondta Kemal. – Nem kapcsolhattuk le a határon, hiszen nem bizonyítottak rá még soha semmit. És a családjához, a szüleihez, a testvéreihez ment.
– Talán éppen az egyik öccse lehetett az, akiben ismerősre leltem? – gondolkodott Róbert hangosan.
– És ő részt vett a verekedésben? – kérdezte a türkmén detektív.
– Nem, biztosan nem, mert miután sétáltunk egyet az óvárosban, lementünk partra és bementünk a mólón a teaházba, ott odajött két barátja. Elbeszélgettünk, majd ez a férfi távozott, én meg ott maradtam az új ismerősökkel. Nagyon kedvesek voltak, meghívtak magukhoz. Már besötétedett, amikor kimentünk a mólóra. Elmentünk annak szinte a végére, onnan szemléltük az olajváros fényeit. Amikor meguntam, megfordultam és visszafelé indultam a város felé. Egyszer csak valaki meglökött, előrebuktam, és akkor rugdosni, ütlegelni kezdtek. Senkit sem láttam, semmi többre nem emlékszem, csak a kórházban tértem magamhoz.
– És a dobozról, Memmedről beszélgettek? – kérdezte Kemal.
– Nem, nem. Esetleg kieshetett a zsebemből a notesz, vagy kivették, és akkor szerezhettek tudomást arról, hogy van nálam valami.
– Talán ezután lopták el a dobozt – vélte az egyik nyomozó.
– Nem hiszem – állította Róbert. – Hiszen ők éppen ezt a dobozt keresték.
– De azok, akik magát összeverték, lehettek egy másik banda tagjai is – mondta a másik detektív.
– Hiszen ismerték Memmed fivérét – szólt közbe Róbert.
– Talán ő kétfelé dolgozik. És két bandától zsebel be pénzt, vagy hiányzó árut – mondta a rendőr.
Mivel Róbert semmi többet nem tudott mondani, a látogatói gyorsan eltávoztak.

(Folytatjuk)