Ágota annyit könyörgött, amíg vettünk neki egy kiskutyát. Meglepetten jöttem rá, hogy olyan szavakat tud, melyekről nem is sejtettem, hogy tudja őket. Ma is emlékszem, hogyan hajtotta le a fejét, milyen zárttá lett rögtön az arca, ha egy ismeretlen „nénivel” vagy „bácsival” kellett szóba állnia. Ám ahogy az azóta sajnos az örök futópályákra távozó Alma megjelent, már nem félt senkitől, nem is gondolkodott ezen.
Azt javaslom tehát minden iskolás korú gyermek szülőjének, vásároljon minél hamarabb kutyát, és azt a lányával-fiával sétáltassa. Ott ne akaszkodjon a gyermekére, hagyja egyedül, és meglátja, csodák tanúja lesz. A reggeli séták amúgy is csak a tömbház környékére szorítkoznak, oda egyedül is lemehetnek a „fiatalok”. Mindig akad román szomszéd, aki megkérdez valamit, a gyermek elkerülhetetlenül megtanul majd ezt-azt. A nyelv struktúráját, azt, hogy hogyan kell használni a szavakat.
Persze, később is meg lehet őrülni attól, milyen archaizáló vagy népiző szövegeket adnak fel román órán, milyen szintű tudást várnak el a tankönyvek, és a fogalmazások sem válnak sokkal könnyebbé. Idővel azonban könnyebbé válik a nyelvtan, bővül a szókincs, és foszlik az ellenszenv, amely szintén pedagógiai eszköz, illetve akadály. Ha nem neveljük a gyermekünket egyfajta gerillaharcossá, akinek a „román” szóról különféle invektívák jutnak eszébe, akkor látványos eredményeket produkál.
Minden elmélet akkor ér valamit, ha nem tekint el a tapasztalattól. De nem kívülről mondom, amit mondok, hanem a tapasztalat mellékszereplőjeként. Ma úgyis mindenkinek van cicája-hörcsöge-tengerimalaca. Vegyenek kutyát, és a jó kedély mellett még román tudást is beszereznek annak, aki nemsokára érettségizik belőle, és akinek, később -vel versenyt szidják a tanárt, a tantervet, az iskolát és a Creangă anyját. Inkább dédelgessék a pompás nagyfülűt.

Forrás: Látóblog.blog.hu