Róbert még néhány napot nyugodtan, sétálgatással, beszélgetéssel, teázással töltött. Egy péntek este megpillantotta a szálloda előtt Memmed öccsét.
– Jó estét – lépett oda hozzá. – Már meg is érkezett? Nem volt sokáig Tebrizben.
– Ott lakom. Ide csak látogatóba járok. A testvéreimhez.
– De ők még Tebrizben vannak, ugye?
– Vannak itt is testvéreim. És Tebrizben is.
Pár percig ilyen hétköznapi témáról beszélgettek, majd az idegen, aki közben megmondta, hogy Ferhadnak hívják, rátért a lényegre.
– Megszerezte a dobozt? – kérdezte.
– Nem – mondta Róbert. – De különösképpen nem is kerestem. Hiszen azért vertek meg, és most lépten-nyomon követ a rendőrség.
– Most is van itt valaki?
– Nem – mondta Róbert, miután körülnézett. – De ha nem akar találkozni velük, jöjjön fel a szobámba.
– Megbízik bennem?
– Őszintén szólva nem túl nagyon, de tudom, hogy addig, amíg meg nem szerzi a dobozt, nem bánt – nevetett fel Róbert hangosan.
– Ki tudott, illetve tud a dobozról? – kérdezte Ferhad mindjárt, amint csak belépett a szobába.
– Szerintem a rendőrségen kívül senki sem tudhatott.
– Akkor hogyan lopták el?
– Ezt én sem tudom.
– És ki?
– Ki? Ki? Hagyjon békén a hülye kérdéseivel! – lett Róbert kissé ingerült. – Ha annyira kell magának a doboz, inkább segítsen!
– Persze, hogy elcsípjen a rendőrség – most Ferhad heveskedett.
– Miért fél a rendőrségtől?
– Azért, mert féltem a dobozt.
– Mi van benne? – kíváncsiskodott a magyar.
– Nem tudja?
– Nem.
– Jobb is, ha nem tudja meg.
Róbertnek már a nyelvén volt a szó, hogy „hasis”, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. A hűtőszekrényhez lépett. – Iszik valamit?
– Csak teát, hiszen mohamedán vagyok – mondta Ferhad lehiggadva.
Teázás közben megint közömbös dolgokról beszéltek, amikor váratlanul megszólalt a telefon.
– Vár valakit? – kérdezte felugorva a helyéről Ferhad.
– Dehogy.
– Pedig azt mondta, hogy a rendőrséggel van kapcsolata.
– Nem csak. Vannak itt író és művész barátaim is, meg a kórházi ápolószemélyzettel is jól összebarátkoztam – magyarázta szelíden Róbert.
A vonal túlsó végéről idegen hang hallatszott:
– A címzettet még mindig nem találtuk meg. A doboz nálunk van, majd eljuttatjuk.
– De én… – kezdte volna Róbert, azonban a másik letette a kagylót.
– Ki volt az? – kérdezte Ferhad idegesen.
– Ismeretlen. A címzett ismeretlen. „A doboz nálunk van” mondta, és letette a kagylót.
– De kinél?
– Honnan tudhassam én azt? Menjen a rendőrségre! Ők talán már tudják – mondta Róbert türelmetlenül. – Ja, maga nem akar kapcsolatba lépni az azerbajdzsán rendőrséggel, megfeledkeztem róla. Akkor majd, ha legközelebb hagynak valamilyen üzenetet, megmondom nekik, hogy keressék magát.
– Én hamarabb megtalálom őket – mondta Ferhad büszkén. – Jó a szimatom.
– És biztosan tudja, hogy hol kell keresni őket… Persze, ha még nem adtak túl azon a dobozon, és nem más köztársaságból hívtak fel.
– Ott is vannak ismerőseim. Szinte az egész országban.
„Aha” – gondolta Róbert. – „Igazam volt, kábítószercsempészekkel találtam szemben magam.”
– Elég sok ismerőst szereztem én is az utamon Lvovból idáig. Tudja…
Ferhad félbeszakította:
– És milyen nemzetiségűekkel?
– Voltak azerbajdzsániak, grúzok, örmények, tadzsikok, üzbégek, türkmének, sőt avarok is.
– Értem már – mondta Ferhad félhangosan, de Róbert így is meghallotta.
– Mit ért? – kíváncsiskodott.
– Semmit – legyintett a másik. – De maga legyen nagyon óvatos, mert még nagyon sok emberrel meggyűlhet a baja, ha nem kerül elő a doboz, és nem utazik minél előbb haza.
Róbert természetesen nem fogadta meg a tanácsot, de a rendőrséget sem értesítette Ferhad látogatásáról, mert biztos volt benne, hogy Kemal előbb-utóbb jelentkezik nála, hiszen már ő is tudta, hogy Ferhadnak, Memmed öccsének meg kell érkeznie pár napon belül. És úgy is történt. A Ferhad látogatása utáni napon délelőtt, amikor Róbert szokásos sétájára indult, a szálloda előtt Kemallal futott össze.
– No, megjött? – kérdezte a rendőr.
– Kicsoda?
– Hát, Memmed testvére.
Róbert értetlen tekintetét látva folytatta:
– Hát azért a dobozért, amit Ferhad számára hozott Budapestről.
– Ja? – kapott a fejéhez Róbert. – Meg is feledkeztem volna róla. Akkor visszamegyünk a szállodába, hátha fog jelentkezni.
– Biztosan volt már magánál, csak most még nem ismeri be. Valamiben még sántikál.
– Én? – kérte ki magának Róbert. – Én komoly fordító vagyok. Engem az Önök bandáinak az ügyei nem érdekelnek – mondta sértődötten és meggondolva magát elindult a Kaszpi-tenger felé. A rendőrtisztviselő ott lépdelt mellette pár percig szótlanul.
– Tetszik? – törte meg végül a csendet a tóra mutatva.
– Tetszene, ha nem vertek volna itt meg – bökött a fejével Róbert a móló felé.
– No, akkor vigyázzon magára, nehogy még egyszer kórházba kerüljön – mondta Kemal, és a kezét nyújtotta.
– Máris megy? Azt hittem, hogy megiszunk együtt egy csésze teát valamelyik teaházban. Mondjuk, pont ott, ahol azzal a férfival voltam, mielőtt megvertek volna.
– Biztosan ott van találkája – gyanakodott Kemal.
– Nem, nincs semmiféle találkám, csupán felmerült bennem a gondolat, hogy hátha találkozhatunk ott vele. Onnan nem messze indulnak a hajók a Kaszpi-tengeri sétahajózásra. Ott sokan megfordulnak. Amikor ott voltunk, úgy vettem észre, hogy a felszolgálók szinte mindenkit ismernek. Tehát, ha idegen ember toppan be, biztosan megjegyzik maguknak.
– Igen, már mi is figyeltetjük azt a teaházat.
– Akkor menjünk – mondta Róbert, és elindult a teaház felé. Amint felértek a mólóra, körülnézett. És nem tévedett. Az egyik padon ott ült Ferhad. Biccentett neki, és egy könnyed kézmozdulattal az értésére adta, hogy rendőrrel van.

(Folytatjuk)