Mindinkább bebizonyosodik, hogy a riport a korszerű magyar írásbeliség egyik jellegzetes műfaja volt és maradt – amennyiben becsületesen művelik. Tény, hogy a valóság megismerése és riportos feltárása előbb volt termékenyítő ihletforrás, s majd csak később, menet közben vált, különféle mesteremberek révén, a közvélemény manipulálásának eszközévé.

Móricz Pál (Hajdúnánás, 1870. okt. 4. – Bp., 1936. márc. 30.) nem csak író volt, de vérbeli újságíró. Középiskolai tanulmányainak befejezése után Aradon, Szegeden, majd Debrecenben tollnokoskodott. 1907-től az Egyetértés belső budapesti munkatársa. 1919-től haláláig a Magyarság szerkesztőségében dolgozott. 1920-tól a Hazánk c. hetilap szerkesztője. A Petőfi Társaság tagja (1916). Számos regénye és novelláskötete jelent meg, amelyben egy letűnőben levő világ urairól, urak és szolgák viszonyáról, a Hajdúság hétköznapjairól festett idillikus képet. Róla nevezték el a mai hajdúnánási könyvtárat és régiségtárat. Munkái az évek során rendre helyet kaptak a Magyar Elektronikus Könyvtárban is. Nemrégiben került a digitális „polcra” Falusi zsidók c. kötete, amelynek előszavában így magyarázza műve keletkezését:

„Nézzük a nánási hajdút. Eredetére büszke faj, mégis tűri tűzhelye körül a sarkig érő kaftános, lenge szakállu zsidót, sőt a hajdukapitányok családjából származott egyik nemes úr, nánási Oláh Mihály, templomhelytelket is adományozott a kullogós léptű zsidóknak. Kerek homlokzatú, iromba zsinagógát építettek e telekre, melyben már szorongva férnek. A felső temetővégen, a Radocza szikes tavára menőleg pár holdnyi földecskét is szakított ki a nemes város, midőn is ezen maguknakvaló emberek árokkal ásatták körül földjüket. Még kerítést is emeltettek az árok mellé és a múló évek során keleti írású különös fejkövek, gyepes halmok gyarapodának a földecskén. E sivár hantokat még terebélyes ákáczok sem árnyékolják. Nyáron teljesen keleti tájék ez a temető. A telhetetlen sugarak égetően perzselik e hantokról a füvet… Ilyen a nánási zsidók temetője.
…A falusi zsidóalakokat, ennek a sajátszerű, csöndes, szomorkás „kis világnak” jellegzetességeit óhajtottam rajzolgatni. Mesét alig-alig fűzök az egyszerű rajzocskákhoz. Néhány tollvonással, néhány színnel igyekeztem e kisigényű, kishullámzású, napról-napra tengődő életet, a falusi zsidók életét papírra vetni… Ez az egész.”

Ifjabb Móricz Pál e sorokat 1906-ban fogalmazta. Azóta sok minden történt Európában, a nánási zsidók, no meg a riport házatáján is. De a valóságábrázoláshoz hű újságíró ritka dokumentumot hagyott ránk könyvével; ennek egy fejezetét idézzük meg.

Móricz Pál: A ZSIDÓ KOVÁCS

Nánási Oláh Miklós úrnak a szentmihályi útszélen terpeszkedik egy nádfedeles vályogháza. Ez az árkonkívüli, hosszú vályogház körülkerítésre sem érdemes. Itt nincs mit oltalmazni. Hiszen az itt lakos szegény embernek nagy gond családja fentartása is. Áron, a zsidókovács, gazdáskodik abban. Kitűnő szál ember. A szentírás lapjain olvashatunk ilyen szál emberekről. A zsidók között amaz időben növekedtek ilyen szálas emberek, midőn még magok szántogatták az ígéret földjét.

Már minálunk, fájdalom, zsidó ember nem igen folyamodik ilyen verejtékontó mesterséghez. Ámde, hogy ez a terpedt szakállas, duzzadt izmú, piros orczáju, vidor tekintetű szálfa ember a kovácsmesterséget űzi, természetesnek tetszik. Hiszen erejénél, ügyességénél, nyíltságánál fogva is kiválóan illik eme pörölyforgató mesterséghez. Domború mellén feszül a bőrkötő. Hónaljig gyűrt ingujjas, koromfüstös, duzzadt karjával, harapófogó kemény markával játszva forgatja az öreg pörölyt. A tüzesvas lapul is a tuskón, midőn Áron mester oldalba vágja az izzófényü és hőtől zizergő vasat. A kevély tüzes vas csakúgy köpködi az ezernyi szikrát.
— Az ilyen munka áldott munka. A szálfa ember homlokáról harmatozó verejték, mint drágagyöngy pergedezik a nyiszorgó tüzes vasra. Megszenteli a vasat. Szentséggé avatja a munkát.
Gyermekkoromban boldogságom, büszkeségem volt, midőn lovat vasaltattunk és zsidókovácsék műhelyében, a parazsos kohónál, a kemény körtefaráma közé szorított kormos ránczú fúvót fújtathattam…
— Urficskám, lassan! Csak lassabban…
Áron kovács barátságosan mosolyog felém. Lábam nyomintására és a fúvó süvítő fúvósára csapkodnak, szálldosnak a lángok. A gyermek képzeletében megannyi tüzesszárnyú tündér… Áron kovács addig illegeti pörölye alatt a szikrázó vasat, mígnem közös gyönyörűségünkre: patkóvá görbíti azt az esetlen darab vasat.
Nyihognak, vihognak a lovak, édes apám ragyogó szőrű, erdélyivér nemes lovai.

Forrás: Móricz Pál – Falusi zsidók. Magyar Elektronikus Könyvtár