Olvasónapló: Első könyv, utolsó könyv – 1980-ból (9)
Hogy a (román) filmművészet mit veszített Cătălin Bursaci korai halálával, álmai beteljesületlenül maradásával, ma már nehéz fölbecsülni. A mindent elsimító aranybölcsesség az ő helyzetére is érvényes: az élet megy tovább. Akár csak a karavánok. Hiába ugatnak a kutyák és az oroszlánok. A veszteségeket megsiratjuk, ugyanakkor saját érdekünkben leírjuk, veszteséglistán könyveljük el. Ha így tekintünk az Első könyv, utolsó könyv szerzőjére, akkor igazából nem történt semmi. Annak ellenére, hogy feljegyzéseiből tudjuk: ihletetten és alaposan készült a filmes szakmára. Saját maga összeállította heti órarendjében napi két órányi foglalkozást szánt a Filmtörténet tanulmányozására, mint olyan tárgyra, amire szüksége lesz egy majdani felvételi vizsgán – amire aztán mégsem került sor.
Olvasónaplónk e fejezetét szenteljük annak az 1974-ben keltezett négy kéziratnak, melyek Az élet merő véletlen cím alatt, három-három tetszőleges fogalomhoz kínálnak potenciális forgatókönyvet, abban a szellemben, ahogy az egyetemi felvételin a jelentkezőktől elvárják. A filmszövegek friss látásmódról tanúskodnak, ezeket olvasva óhatatlanul meglegyinti az olvasót a veszteség szomorú fuvallata… (Cseke Gábor)
Cătălin Bursaci: Az élet merő véletlen
„…ez a selyemhernyó-gubó… A tolongásban a tömeg az úttestre sodorja A-t… mindössze egy felsejlő arc egy kövön…”
SZEM, CSÉSZE, REPKÉNY
Kicsiny, három oldalról repkénnyel befuttatott házak falaitól övezett udvar. Az egyetlen nyitott oldala nem látszik, mert a felvevőkészülék háta mögött van.
Nagyon közeli képben jobbra néhány fa látszik; balról megjelenik egy férfi, lassan halad a fal mellett, a kis udvaron levő asztalhoz közeledik. Kezében kávéscsésze, pillantása is arra összpontosul. A repkény gyökerének egy ága kinyúlik. Az ember megbotlik, elesik, a csésze összetörik.
A kamera megfordul, és a képben csak a zöld fal előtti ember látszik, de a kamera nem közelít hozzá.
Az ember dühösen felkel, haragját a repkényen tölti ki: tépni, cibálni kezdi, lemezteleníti a falat egy darabon. Hirtelen valamire felfigyelve megáll.
A kamera most már nagyon közel jön és láthatóvá válik a letépett repkény levelei között egy üres fészek; azután lefelé irányul és felfedez a csésze-darabkák között három összetört gerletojást.
Az ember arcára mély szomorúság ül ki, és hozzáfog helyére illeszteni a repkényt, megkísérli helyreállítani a széttépett zöld függönyt; majd lehajol, hogy felemelje a tojáshéjakat. Mélyen lehajlik, arca kezd kivörösödni, a vér a halántékába tolul, s ebben a pillanatban a csésze törmelékei és a tojáshéjak közé hull az ember üvegszeme.
Az ember ismét dühöngeni kezd. Sarkával széttapossa a szemet és ismét cibálni kezdi a repkényt.
A kamera eltávolodik, távolról követi az ember dühkitörését.
A kép mindinkább elhomályosodik.
Vége.
EMBER, MACSKA, ECSET
A felvevőkészülék merőlegesen a parkettára irányul. A képben nincs egyetlen tárgy sem, a parketta tiszta; a készülék lassan felfelé mozdul, a kamera sorra feltárja a lent heverő dolgokat: néhány szétszórt papírlapot, egy felborított papírkosárt néhány összegyűrt papírgalacsinnal, egy szék eltört karfáját. A kamera egy pillanatra megállapodik ennél a képnél, s ez elegendő annak sugallására, hogy az illető szobában valami megrázó esemény történt.
Ezután a kamera tovább emelkedik, s a képben megjelenik egy szoba, ahol pedáns rendetlenség uralkodik: néhány egymásra rakott szék, egy asztal, rajta apróbb tárgyak, a szoba közepén egy ágy — nagy helyet tölt ki a képből; az ágyra néhány ruhadarabot dobtak — de vállfástól; a kamera megmutatja a kissé oldalt fekvő karosszéket, ez nem támaszkodik a falhoz — rajta néhány fehérnemű és párna. Az a benyomás, hogy ebben a szobában valami megrázó történt, szertefoszlik.
A kamera továbbra is a szobára irányul.
Az ágyon hirtelen megmozdul valami, ami addig nem hívta fel magára a figyelmet. Egy macska. Feltápászkodik, kiugrik az ágyból — az ágy által eltakart oldalon -— s ekkor a kamera a nyomába szegődik. Az első pillanatban az ágy mögött semmi sem tűnik rendkívülinek — de csak egy pillanatig, mert a macska egy elnyúlt test mellett megy el. A kezdeti benyomás, hogy szerencsétlenség történt a házban, visszatér, de csak egy pillanatra, mert a macska érintésétől az ember felrezzen, az órájára néz, megragadja a mellette heverő vedret s egy ecsettel meszelni kezdi a falat, folytatja félbehagyott munkáját.
Minden a rendes kerékvágásba zökken, a kamera a mázoló emberre irányul.
Kis idő múltán azonban a készülék nagyon közel jön, míg a képet csak az ecsetes kéz tölti ki, amely mésszel fed le a falon egy nagy vérfoltot.
Vége.
DARU, DOSSZIÉ, GOMB
Egy roskadozó daru. A munkás, rémületében, hogy felborul vele, kérvényt ír, hogy holnaptól ne dolgozzon azon a darun.
A dossziét összeállító titkárnő miatt, aki mielőtt bevinné a kérvényt az igazgatóhoz, egy gombot varr fel, a munkás ismét felszáll a darura, az pedig ledől, miközben a titkárnő az igazgató ajtaja előtt csinosítja magát.
Vége.
JELZŐLÁMPA, HÓ, ING
Tilost jelző forgalmilámpa. A kocsik áthaladnak. Erősen havazik.
Egyetlen ember (A) vár a jelzőlámpánál. Hirtelen emberek tucatjai jelennek meg, s a jelzőlámpa köré gyűlnek. A hátul állók nem tudják, miért nem kelnek át az elülsők; mind erőszakosabban tolonganak.
A jelzőlámpa továbbra is vörös. A kocsik száguldanak.
A tolongásban a tömeg az úttestre löki (A)-t, akit halálra gázol egy kocsi.
Ekkor a jelzőlámpa zöldre vált, de senki sem kél át, állanak és (A)-t nézik, aki feláll és a szemközti jelzőlámpához megy, ott vetkőzni kezd, leveti az ingét, amelyen nagy vérfolt van, s ráborítja a jelzőlámpa zöld szemére, úgyhogy ismét vörös látszik — az ember vérének a színe.
Vége.
A szerző rajzaiból
Pusztai Péter rajza
2020. június 21. 10:26
Megrendítő. Tanulságos. Kész, érett alkotásai voltak.