Én a Niagaráról nem fogok mesélni,
nem lesz fotóm, szelfim, sem belső fényképem róla,
pénztárcámat nem feszíti a Niagara-képek vatelinja,
de mivel is tölthetném ki kedvemre reteszeit?
A fények kévébe fonva nem fognak alázuhanni
vizek tömlőjében csépelődve,
a pára ebihalrajként elárad, laza tejszínhab, hanyag hályog,
szétfeslett medúza égre ráterítve.

Szemérmes kíváncsisággal bizony
megtapogatnám a távoli fátylat,
de az bebugyolál, álmaimat védi
szegénységtől és bőségtől, és ott hagy
a sem itt, sem ott illúziójában…

Valamikor, mégiscsak, egyszer…
tépelődöm most itt a Temze partján,
Wilson és Napóleon előtt meghatódva szaporán.
Majd később, ha mégis álmodni mernék,
kipróbálom a bronz trónt,
üres és nagy, nagy és üres,
illendően törpébb leszek, mint ahogy
az angolok ábrázolják Napóleont,
alázatosan fölhágok a lépcsőn,
alattomosan megfogom Wilson kardját és
alattomosan Napóleon fejére ráteszem kezem,
hogy érezzem érzékszerveimmel is érezzem,
milyen a lopakodó álmok fényszerű zuhanása.

2019. október 15.