A világtól, az élettől búcsúzóban olyan teljesítményekre veszi rá magát az ember, amiktől addig megfontoltan óvakodott; úgy érzi ugyanis, hogy számára eljött az őszinteség órája. Amikor még kimondhatja mindazt, amít mindig is mondani szeretett volna, de a szerettei iránt érzett tapintat visszatartotta.
Magnófelvételein Cătălin Bursaci anyjához fűződő csalódásait, keserűségeit, sérelmeit is kibeszéli, mit sem törődve azzal, hogy távozása után szavai milyen hatással lesznek az asszonyra, aki életet adott neki – egyetlen gyermekének. Annyira tanulságos ez a vallomás, hogy nem hiányozhat olvasónaplónkból; hasonló csalódásokról, sérelmekről nagyon sok gyermek tudna beszélni…

„…Nagyon rossz voltál hozzám… Amikor elsős voltam, te csak néhány napig vittél az iskolába, aztán Doru anyjával küldtél, ő pedig reggel vajat hozott a zsebében és az iskola melletti kioszkban vett két friss kiflit Dorunak, megkente vajjal, és odaadta neki, hogy a szünetben egye meg. Én is így szerettem volna tízóraizni, de amikor szóltam, te így válaszoltál: Végy te is magaddal vajat és vásárolj kifliket és kend meg — de ez nem ugyanaz lett volna, és én nem vettem… Te meggyűlöltetted velem az iskolát, mert terrorizáltál. Ha egy csöppet is vétettem, kiabáltál rám, és megvertél. Emlékszem, hogy egyszer le kellett írnom, hogy „alma”, én pedig azt írtam, hogy „alna”, te pedig roppant balhét csaptál, véletlenül éppen betoppant Liti, s amikor hallotta ordítozásod, ezt mondta: Mi bajod vele, drágám, hiszen ezt nagyon könnyű kijavítani — és fogta a tollat és egy lábacskát kanyarított az n-hez; s azóta ahányszor n-et írtam m helyett, gyorsan egy lábacskát kanyarítottam elibe … Úgy köhögtem, mint egy szamár, te pedig iskolába küldtél, mondván »nehogy mulasszak«… egyszer maga a tanító néni küldött haza, olyan erősen köhögtem, hogy zavartam az órát…
S amikor kiraktad a szűrömet a házból, mert lepisiltem azt a fiút az iskolában, aki nem hagyott bemenni a vécébe, és a tanító néni bepanaszolt neked… te feltarisznyáztál, adtál egy száraz kenyérdurcát, mert az bőven akadt nálunk otthon, és egy szakadt kabátot adtál rám, első osztályos voltam, tudod, és rámadtad a pizsamanadrágomat, a lábamra a te tűsarkú cipődet adtad, és azt mondtad, hogy menjek világgá, és kiraktad a szűrömet. Akkor arra gondoltam, hogy Mira nénihez megyek és nála maradok, (és eltökéltem, hogy az ő kedvéért tanulni fogok, mert enni ad és ott aludhatok, az ő kedvéért tanultam volna, de női cipőben voltam, és szégyelltem így kimenni az utcára. És sokáig ácsorogtam a lépcsőházban, de te nem hívtál haza . . . És ott ment el Asadur, és meglátott, és becsengetett hozzád, és megkért, s akkor te behívtál.
S az a balhé a macskával, egy évvel ezelőtt, amikor lezuhant az erkélyről, és azzal vádoltál, hogy miattam zuhant le, de ha én nem lettem volna, akkor megdöglött volna, mert én hoztam fel véresen a lakásba. Én felejtettem kint az erkélyen, nem tudtam, hogy kint maradt, s amikor ételszagot érzett, az erkélyről be akart ugrani a szobába az ablakon, mert az nyitva volt, de megcsúszott és leesett az ötödik emeletről… én egyedül voltam otthon, s hallottam, hogy nyávog és felhoztam. Amikor megérkeztetek, úgy éjfél tájt, hisztizni kezdtél, rosszabb voltál, mint apu, de őt is ellenem uszítottad; bejöttél a szobámba és felébresztettél, és kivittél a konyhába, hogy lássam, hogyan nyávog és hogyan kínlódik, aztán ismét elaludtam, megint hozzám jöttél, felébresztettél és odavittél hozzá, s ez így tartott egész éjszaka. Akkor nagyon sokat ártottál nekem, azt hiszem, akkor, azon az éjszakán keletkezett a gyomorfekélyem, mert nagyon szenvedtem … És ‘minden balhéd apuval, őt is kínoztad … mindkettőnket kínoztál… De engem nem sikerül térdre kényszerítened, ahogyan aput térdre kényszerítetted, nehogy azt képzeld, hogy legyűrsz … S az alvással is, nem tudtál aludni és bennünket terrorizáltál. Meg sem moccantunk a házban. Kiabáltál és ordibáltál… Nagyon rossz voltál hozzám…

S azzal is, hogy húzzam ki magam! Én az utcán kihúztam magam, de amikor hazaértem, miattatok görnyedtem meg, mert már az ajtóban elővettetek. Nekem az iskolából pontosan fél háromra kellett hazaérnem, mert így akartátok ti. Ha két óra húszkor érkeztem, azt hajtogattátok, hogy miért jöttem ilyen korán! Ha két óra negyvenkor érkeztem, azt vetettétek a szememre, hogy miért jöttem ilyen későn! Ti nem is gondoltatok arra, hogy autóbusz is van a világon, amelyet vagy el lehet azonnal kapni, vagy nem. Nekem viszont pont fél háromra kellett hazaérnem!”

A gyermeki lelket ért sérülések lajstroma eddig tartott, s a szülő(k)nek külön szenvedés, hogy már csak későn szerezhettek tudomást gyermekük frusztrációiról. Pedig milyen könnyű lett volna elkerülni a gyermeki lélek sérüléseit. Mit ér az ember az önváddal, amikor már minden késő és hiába?
Érezhetően a kései, visszafordíthatatlan szembesülés élményei ihlették Cristina Tacoit, hogy megírja Medeea, singură (Médeia, egyedül) c. versét.

Micsoda utálatos színű ez az úszó fehér hegység! Fogadalom nem létezik. Ő túl közel van… s mindketten oly messze vagytok…

Hosszú ruhát öltök, és nincs kegyelem, hagyom napjaimat tovatűnni. Enyém a zimankó, a hosszas képzelgés, a vétek.

Megfizetek az árulásért, hog süket voltam. Mind a ketten…

Odalett. Odalettek.

Elvesznék az éjszakában, de kivet magából az éjjel. Dobok, zajongjatok! A pusztulás mérgező anyja vagyok.

Elárultak, szégyenletes áron. Ennyi vergődés álmatlansággal büntet. S ha holnap mégis felébredek? A veszély nem az álomban rejlik…

…Minden, mi számomra drága volt e világban. Mind a ketten!

A verset fordította: Cseke Gábor, forrás: Yorick, 2010. június 14.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ