Két vége van a botnak, s a meséknek is – tetszés szerint: egy jó, meg egy rossz. Cătălin Bursaci élet-mérlegében is akadnak derűsebb, napsütötte pillanatok. Az embert olykor azért önti el az epe, mert magába nyeli a bántalmait, sértődéseit, félreértéseit. Máskor meg az a baj, hogy csak fő, magában, mint a kuktafazék – csoda, hogy föl nem robban, hogy még működnek a szelepek.
Cătălin Bursaci 18 évesen távozott e világról. Az ő élet-mérlege nyilván ambivalensebb egy idősebb emberénél, akiben sok frusztráció halmozódott fel. Így aztán Cătălin magnóra mondja azt is, ami öröm és elégtétel volt számára rövid élete folyamán, s ezek a vallomások épp oly jellemzőek és meghatározók, mint a korábban ismertetett sérelmek. Elvégre ezek adnak erőt neki ahhoz, hogy újra tervezze a kórházi kezelés utáni életet – ami ugyan álom marad, de átgondolt, tiszta és örömteli… (Cseke Gábor)

„…Az óvodában voltam, s valami csínyt követtem el, és féltem tőled, amikor értem jöttél és bepanaszolt az óvónéni. Csakhogy te apuval együtt jöttél, és siettetek valahova, és nem szidtatok meg, mert siettetek, és te szép voltál, hosszú hajad volt és szépen voltál felöltözve és hosszú hajad volt… és nem szidtál meg… Máskor pedig emlékszem, hogy egy tojásos szendvicset adtál velem, és nem tudom hogyan, de a tojás nem hűlt ki, a nagyszünetben ettem meg és még meleg volt, serpenyőben sütött rántotta volt, és nem tudom hogyan, de nem hűlt ki…”

„Emlékszem, amikor Gicu az óvodába vitt, tél volt és nagy volt a hó, ők pedig megjöttek Constantáról és hosszabb ideig nálunk laktak, és engem ő vitt az óvodába; Pitic csokoládét vett nekem a bódéban, este pedig csapdlecsacsit játszott velem, és én szerettem, ha én maradtam a csacsi… azt mondta, hogy verjem az öklömmel a mellét, én pedig erősen döngettem, de neki nem fájt. És azt mondta, hogy a vállával képes kidönteni a falat, én pedig elhittem, és azt mondta, hogy egyek, nehogy a tengeren felborítson a hullám. Aztán nem jöttek többet… Eltávolodtunk tőlük, Gicutól is, Soficától is, a dunditól…”

„Igen, szép dolgokra is emlékszem … Jól éreztem magam Gabinál és Lacinál, Kolozsváron … náluk csend volt, megértették egymást… megvártam Lacit, amíg kijött a műhelyből és ketten mentünk a piacra, őszibarackot és görögdinnyét vásárolni… jó volt. Most pedig, amióta Judit gyereke is náluk van, még jobb, belefiatalodtak, megpezsdült az élet a házukban … Emlékszem, amikor a tengerparton voltunk, és a Pătrăţicában kosztoltunk, és amikor magatokkal vittetek a Modern vendéglőbe és táncoltunk, és a Perlába és a bárszéken ültünk és limonádét ittunk. És amikor veled és Anával a Herestrău parkba mentünk és oltyán kolbászkát ettünk és sört ittunk a park vendéglőjében… Emlékszel még, amikor a cigányok megvertek a parkban, mert el akarták venni a tőled kapott Matrjoskámat, én pedig nem adtam, s akkor úgy megvertek, hogy csupa vér lettem? Amikor visszamentem hozzád, mert te egy padon ültél, mennyire megrémültél… azt hiszem, hogy tizenkét éves forma lehettem.
S a kirándulásaim a hegyekbe Mircea Rusuval és a barátaival. Szép volt… És amikor a kollegáimmal a hegyekben voltam, tettettem magam, hogy több vodkát iszom, mint ők, s aztán azt színleltem, hogy részeg vagyok, de a mellettem, az ablakban levő virágcserépbe öntöttem a vodkát, ők pedig azt hitték, hogy megittam. S a tornatanárnő is azt hitte, hogy be vagyok rúgva, és odarohantam hozzá és megcsókoltam, de ő nem haragudott meg, mert azt mondta, hogy részeg vagyok. A múlt ősszel történt ez, mintha réges-rég történt volna … Vagy amikor Chiriţánál voltam, s egész éjszakára ott maradtam … nagyon fájt a gyomrom … s akkor állandóan ettem. Chiriţának két sült csirkéje volt a hűtőszekrényében, és mindkettőnek megettem a combját, reggel pedig, amikor ő is enni akart, mert ő is a combot szerette, már nem talált egyet sem. Igen, az első kórházi beutalásom előtt egy héttel történt… Szóval így… még néhány ilyen eset.”

„Azt mondod, hogy tetszik az itt, Genfben festett képem, látod, hogy megváltoztattam a stílusomat, nem úgy festek már, mint Bukarestben, tájképet festettem, és minden csupa fény… a stílust, amelyben megfestettem »pointilizmusnak« hívják — ha nem tudtad volna. Bukarestben pedig hozzáfogok a naiv festészethez.”

„Anyu, mi van veled, hogy nem fested magad? … Nem készíted ki a szemedet… nem rúzsozod magad?! Tudd meg, hogy nem szeretlek ilyennek látni! Kérlek, ápold magad.”

„Emlékszel, Mici, a hajamra … egészséges, dús hajam volt… és hosszú… most pedig kopasz vagyok. Az iskolában az egész harmadik évharmadban őrizkedtem, nehogy lenyírják, hogy hosszú legyen nyárára … Egyszer, a tizedik osztályban, cukros vízzel kentem be, hogy tapadjon, s ne látszodjon, hogy hosszú. Néhány napig sikerült is, de a végén csak elkapott a matematika „tannő”. Nyaranta mindig hosszú hajam volt… hosszacska… amikor szaladtam, lobogott. A pleniţaiak is megbámulták a hajamat. .. Tizenegy éves korom óta hagytam nyárára megnőni a hajamat… De meg fogom kérni Litit, hogy adjon egy orvosi bizonyítványt, hogy ne nyírjanak majd meg, amikor Pleniţán a líceumba fogok járni…”

„Gyere, álmodjuk még egyszer végig, mi lesz Pleniţán … gyere, kezdjed te … gyere, mondd, mondd …”

„Ha majd Pleniţán járok a líceumba, nagyon jó dolgom lesz, mert egyszerű emberek között leszek, megelégeltem líceumunk minden »ficsúrját«. És Liti orvosi bizonyítványt fog adni, amiben igazolni fogja, hogy nagyon beteg voltam és hogy neurózisom maradt hátra, és azt fogja mondani, hogy engedélyezzék a hosszú hajamat, mert a kezelés miatt megkopaszodtam, és most hosszú hajra van szükségem, mert neurózisom van.”

„Írd meg Nanyónak, hogy készítsen sok meggybefőttet meg mindenfélét, hogy legyen, ha majd Pleniţára megyek. És hogy készítsen krumplifőzeléket, olyat, amilyet ő tud csinálni, és rántott babot és hagymás tojást és hagymás májat; emlékszel, Mici, mennyi hagymás tojást ettem, te megijedtél, de akkor még semmi bajom sem volt a májammal. És túrós puliszkát is, és fokhagymás csirkét is, és minden egyszerű finomságot, amiket csak készíteni tud, s amit szerettem.”

„Ha másodszor is megszabadulok ettől a csodálatos kórháztól, és haza, majd pedig Pleniţára érek, az azt jelenti, hogy keresztül léptem a halálon.”

„Tudod, Mici, amikor a Cantacuzino kórházban voltam, a gyomorműtét után, véletlenül eltörtem egy fentanil fiolát. És éjjel tizenegykor be kellett volna adják az injekciót, és tudtam, hogy nem kapok másikat. S akkor jól beáztattam szeszbe egy darabka vattát, alaposan megdörzsöltem a helyet, ahol a vénába kellett volna adják az injekciót, behajlítottam a karomat, és vártam, amíg bizseregni kezd… Úgy csináltam, mint a fentanil injekció után mindig. S amikor bizseregni kezdett, kiegyenesítettem a karomat, a vatta leesett, én pedig elaludtam, anélkül, hogy valóban beadták volna az injekciót… Akkor azt hittem, hogy már rászoktam a csillapítóra … De nem így történt, mert azután, a következő éjszaka már nem volt szükségem rá, mert nem voltak fájdalmaim. Most is ez a helyzet, ha nem lennének fájdalmaim, nem kérném, hidd el.”

„Nem lehet, hogy ez az egész szenvedés hiábavaló lenne. Egyszer számomra is véget kell hogy érjen. Eleget szenvedtem! Most már azt hiszem, itt az ideje, hogy számomra is egy szemernyi jó kezdődjék.”

„Hol van a vég? Semmilyen véget sem látok! Közöljék velem is, mi következik még, mindent, ami még következni fog, hogy ne bukkanjanak minduntalan elő tarka kecskék. Már színem sincs számukra! Előbb vérzés, aztán fekély, aztán felvágott gyomor, aztán májgyulladás, aztán a hereműtét, azután „rendkívül súlyos mirigy megbetegedés”, aztán zöld kecske, aztán vörös kecske, a szivárvány minden színében! És a fekete kecskére is sor kerül, meglásd! Hányszor? Hányszor? Hányszor sugaraznak még? Mikor gyógyulok már meg? Mikor?”

„Uram, eloroztad az ifjúságomat, eloroztad az erőmet, eloroztad az egészségemet, nem akarsz élni hagyni… Uram, legalább a fájdalmat ne szabadítsd rám! Szüntesd meg a fájdalmaimat, Uram! Bocsásd rám éjszaka az álmot és ne kínozz nappal a fájdalommal. Nem bírom, Uram!”

„Nem félek a haláltól, de nem tudnám elviselni Nanyó haldoklásának a látványát. Nanyó haldoklását nem lennék képes végignézni.”

„Anyu olyan, mint a gumi. Nyújtod, de visszanyeri a formáját. Apu, mint a szikrázó kő … ha vered, végül is szétpattan.”

„Te rosszabb voltál apunál. Apu legfeljebb szigorú volt, de egyforma volt, következetes önmagához; s ha nem lettél volna te, hogy ellenem izgassad, ő nem is lett volna olyan rossz. Te uszítottad ellenem. Te, a jóság leple alatt, rosszabb voltál nála, kínoztál mindannyiunkat.”

„Eszel és alszol, hogy tartsd magad, hogy ellen tudj állni. De én hogyan tartsam magam, hogyan álljak ellen? Nektek ott a cigaretta, az ital, de nekem mim van?”

„Húsz éven át kínoztál bennünket az álmatlanságoddal, rettegésben tartottál bennünket, most pedig állandóan alszol, elalszol, miközben masszírozol, lekonyul a fejed… Igen, huszonnégy órát a huszonnégyből masszírozzad a kezemet, az ujjaimat!”

,,Tartóztasd már egyszer meg magad, ne egyél a kórházi kosztból, ne egyél, és bizonyítsd be nekem, hogy tudod magad tartóztatni, hogy képes vagy nem enni, mert ez lehetséges! Én hogyan nem eszem, és ráadásul ezek a szörnyű fájdalmaim is vannak!”

„Azt akarom, hogy ráijessz apura, ha telefonál hazulról! Mert ő még nincs tudatában, hogy én mennyire beteg vagyok.”

(A gondolatok egyre szakadozottabbak, rövidebb kifutásúak, s úgy látszik, szorosan a már csillapíthatatlan fájdalom indáira tekerednek…)

(Befejezése következik)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ