Szokatlanul hosszúra nyúlt olvasónaplóm ezúttal a nem szokványos könyvvel magyarázható; Cătălin Bursaci munkájába ugyanis egy egész (teljes?) élet van belesűrítve (gyömöszölve talán?), amely rövidsége folytán csak jelzés csupán a holnap felék, amely mint tudjuk, nem létezik.
Pedig Genfben, a hazaindulás előtt milyen szép, pontos, menetrendszerű tervei voltak a szépreményű fiatalembernek! Mindegyre tapasztalhatjuk: mihelyt a fájdalom visszahúzódott barlangjában, a beteg tudata is kitisztult, mint a tavaszi ég, az elvonuló vihar után. Úgy tudott beszélni és rendelkezni a jövőről, mintha nem csupán látná a lelki szemei előtt, hanem máris benne élne… S teljhatalommal uralkodhatna fölötte.

„Pleniţára fogunk költözni, Mici, ugye? Oda megyünk, ott meg fogok gyógyulni… Előbb tatarozzuk a házat, megjavítjuk a tetőt, aztán a falakat, hogy megszabaduljunk a nyirkosságtól. Aztán megcsináljuk a kerítéseket és kijavítjuk a kéményeket, hogy ne füstöljenek a kályhák. Ezt kezdetben, az első szakaszban. Akkor én még nem leszek meggyógyulva, mindezt apu fogja, pihenőszabadsága alatt megcsinálni. Én a nyugágyban fogok heverni és irányítani fogok mindent. Szükség lesz az én jelenlétemre, mert láthattátok, hogy nélkülem nem megy. Láthattátok, amikor Bukarestben berendeztük a lakásunkat, ti tehetetlenek voltatok és nem tudtátok, hogyan is csináljátok, s akkor én hozakodtam elő az ötletekkel, s az ötleteim mindig jók voltak…
Miután kezdetben mindezt megcsináltuk, apu elmegy és mi magunkra maradunk. Hát te, anyu, mit fogsz csinálni a színházaddal? Nem akarom, hogy abbahagyjad miattam. Igen, betegnyugdíjba mész?… Ez a szándékod? Akkor jó. De írjál, anyu, azt akarom, hogy írjál! Meg aztán pénzre is szükségünk lesz, amíg én meggyógyulok és dolgozni tudok. Elvégre nem fogunk Nanyó nyugdíjából élni, igaz? Tudom, hogy van takarékkönyvem, Nanyó tett be pénzt a nevemre; s van egy betétkönyvem Lujza nagymamánál, Kolozsváron is, de nem számíthatunk csak ezekre, mert elköltjük, s aztán mit csinálunk? Ezért mondom, hogy fogj komolyan hozzá az íráshoz, közölj állandóan. Interjú-kötettel kezdhetnéd, a parasztokról. Csak érdekes és nagyon öreg embereket válassz ki, mert csak ők ismernek olyan történeteket, amilyenek manapság már nem fordulnak elő. Te elbeszélgetsz velük, aztán bekapcsolódok én is, együtt átnézzük, és csak azt választjuk ki, ami nagyon jó. Én pedig fényképeket készítek hozzá. Érdekes alakokat, és fényképekkel közöljük az interjúkat. Előbb a folyóiratban, a Ramuri-ban közöljük, a Ramuri állandó munkatársaivá válunk, aztán összegyűjtjük őket és kötetben adjuk ki, megírjuk a könyvet és együtt adjuk ki. Cristina Tacoi és Cătălin Bursaci. Előbb bevezetsz engem is, verseket és prózát kezdek én is közölni, aztán együtt adjuk ki ezt a könyvet. Egyelőre ennyit, aztán majd meglátjuk, hogy mit is írunk, jól átgondoljuk, mert az időnkből futja. Én kötetbe akarom gyűjteni a verseimet, amelyeket eddig írtam és amelyeket még ezután írok, és illusztrálni is fogom, már ki is gondoltam, hogy néhány vershez milyen rajzot készítek, itt van a fejemben. És Első könyv címen adom ki. Azután prózáim következnek: a Második könyv. És így tovább, a Harmadik könyv, a Negyedik könyv …”

„Aztán meg festeni akarok. Komolyan hozzáfogok a festészethez. Műtermet rendezek be… úgy képzeltem, hogy a padláson rendezem be, de nem lesz jó, nincs elég fény, a tetőn egy nagy ablakot kellene vágnom, mintha üvegmennyezet lenne, de ez bonyolult, úgyhogy még végiggondolom, hol rendezzem be a műtermet. Képeket festek és felrakom Nanyó házának összes falaira, vagyis nálunk, Pleniţán. Ezt majd ha meggyógyultam. Ha őszig jobban leszek, akkor iskolába is megyek, a pleniţai líceumba. Milyen jó volt az ötleted, hogy ott végezzem a líceumot, én nem gondoltam erre, s ez bosszantott, mert nem tudtam, hogyan oldom meg az iskola kérdését, de most már meg van oldva ez a kérdés is, mégpedig nagyon jól. Jól fogom érezni ‘magam ott a líceumban, mert az ottani srácok egyszerűek, nem vágnak úgy fel, mint a bukarestiek. Én pedig nem fogom nagyon törni magam a tanulással, csak annyit tanulok, amennyit kell, különben folytatom a felkészülést a főiskolára, a filmrendezőire. S ha lehet, nyomban a líceum elvégzése után a főiskolára megyek, ha pedig még nem leszek egészen rendben, akkor halasztok egy évet, annyi baj legyen, csak én erezzem jól magam, időm van bőven. Most már a katonaság sem gond … de, Mici, arra gondolok, hogy inkább tízszer katonáskodtam volna, mint hogy annyit szenvedjek, amennyit én most szenvedtem. De nem baj, hasznomra vált, most, ennyi szenvedés árán gazdagabbnak érzem magam. Így bizony … Pleniţán kissé messzi van az iskola, de nem baj, ha egészséges leszek, meg se kottyan. Jól kiruházkodtam, mert most már eső ellen is van valamim, az a sárga köpenyeg és a sárga, magas szárú csizma… De, anyu, mit fognak mondani rólam az ottani emberek, amikor sárga műanyagcsizrnában és sárga köpenyegben fognak látni?! No de hagyjuk, ez nem probléma… Tavasszal pedig, amikor teljesen rendbe jövök, motorozni fogok. Addig szó sem lehet a dongóról. Csak tavasszal tanulok meg vezetni, és vele fogok járni. Craiovára fogok menni mindig, amikor valamit be kell vásárolnom, ami Pleniţán nem kapható, és Litihez és Traianhoz fogok menni, és náluk fogok megszállni, most már többet leszek náluk is, mert mindig csak futtában voltunk náluk, amikor Bukarestből jöttünk, éppen hogy beugrottunk, hogy te megigyál egy kávét, s aztán be a kocsiba és gyerünk tovább … Most elmegyek hozzájuk, s addig maradok, ameddig akarok. Sétálni fogok Rosanával, szóval sok mindent fogok csinálni. Így bizony … Karácsonykor pedig, Mici, a karácsonyt Litivel és Traiannal és Rosanával és Nanyóval és apuval fogjuk tölteni. Mert nekünk sohasem volt karácsonyunk, mindig külön voltunk, én Kolozsvárra mentem, apu Ploieşti-en, te az előadásaiddal … nem voltunk együtt… Most, ezen a karácsonyon jöjjünk össze mindannyian és töltsük együtt. Befűtünk mindkét szobába, a szalonba is, a hálóba is, és karácsonyfát állítunk, és az ajándékokat feltesszük a fára, akkor fogom odaadni nekik mindazt, amit innen viszek: apunak is az arany feszületet, hogy emlékeztesse a szenvedéseimre, hogy emlékeztesse rám; úgyis a nyakában hordja azt a láncot és nem függ rajta semmi. Rosanának pedig ezüst karkötőt, de egész egyszerűt, hogy állandóan hordhassa. Traiannak pedig, és… mindenkinek valamit, Nanyó finom babot fog főzni, amilyet csak ő tud, apu töltöttkáposztát főz és mindenfélét, mert disznónk is lesz, mert azt akarom, hogy disznót is tartsunk, majd megmondom, én, hogy hova képzeltem a disznóólat… És én addig őrzöm az ajándékokat, és összetartunk, és otthonunk lesz, mert nekem Bukarestben sohasem volt otthonom, nem tudtam, mi az otthon melege… És mulatni fogunk és boldogok leszünk.
Tavasszal pedig megkezdem a kerti munkát. De előbb néhány változtatást kell végeznem. Lebontom a kis raktárt, lebontom a nyári konyhát, kivágom az összes akácfát és szabaddá teszem a helyet. S az egész udvarra szilvafát ültetek. Kiszámítottam, s azt hiszem, hogy mintegy 35 szilvafa fér el. Gondoltam a fák közötti távolságra is, mindenre gondoltam. S ha három év alatt termőre fordulnak, s ha egy szilvafa 100 kiló szilvát terem, mintegy 3500 kilónk lesz — nem vagyok egészen biztos benne, hogy mennyi lesz, majd megkérdezem a bácsikámat —, egy év alatt húszezer lejt keresünk, s lesz miből élnünk, semmi gondunk sem lesz többé.
Aztán a zöldségeskert. Mindent szépen elrendezek, ahogy a bácsikámnál van, szépen, ágyásokba, nem találomra, ahogy most Nanyónál van. S közéjük kavicsösvényt csinálok, hogy ne ragadjon bele a sárba a lábunk. Ültetünk paradicsomot, sárgarépát, babot, paprikát, szóval mindenfélét. És végig kell gondolnunk, hogyan használjunk ki minden talpalatnyi földet, ki kell gondolnunk, hogy mit ültethetünk árnyékba, mi nő az árnyékon, azt ültessünk oda, a domb alatti lépcsők mellé, Nanyó ablaka alá, mert ott tágasabb a hely és ki kell használni. Oldalt pedig kis, úgy félméternyi magas drótkerítést húzunk. S a kertet elválasztó kerítést is drótból csináljuk, mindent megcsinálunk, semmit sem hagyunk a véletlenre. Időnk van bőven.
Elöl pedig, ahol most Rosana virágoskertje van, azt rád bízom, az a te birodalmad, oda te ültess virágot és gondozzad, s olyan virágot ültess, amilyet csak akarsz. A kerítés sarkába pedig egy orgonát ültetünk, egy fát, egy nagy, fehér orgonát, mint Vaticánál. ..
A nyári konyha helyére disznóólat építek. Félig bontom le, meghagyom a téglapadlót és alacsonyabban, egyenes tetővel fedem, be; s oda rekesztem be a disznót. Hogyan, azt mondod, hogy a nyárikonyha nem téglából van? … Fából van? Hát akkor mást kell kigondolnom a disznóólhoz, más megoldást, mert akkor nem tudom félig lebontani. Majd meglátom, találok én valamilyen megoldást.
A fészer mellé falfélét akarok építeni, de fából és földből, amilyen a Mitroaica Leanáé, á, vagy ahogy te mondod, ahogy a nyárikonyha épült; ezt azért akarom felépíteni, hogy ne legyen olyan nagy huzat, mert az megviseli Nanyót. Jó, hogy most van elég időm: mindent végiggondolni és kiigazítani, ha a tervek nem jók.
A házban is bizonyos átalakításokat akarok végezni, a következőképpen akarom megcsinálni: a nagy szobába, a hálószobába, ahogy ti mondjátok, el akarom hozni Bukarestből a nagy lámpámat, a csillárt, el akarom hozni az állólámpát is, s a sarokba helyezem a fotellel együtt, a másik sarokba pedig a tévénket tesszük, azt is elhozzuk Bukarestből. Látod, anyu, milyen kár, hogy Liti akkor leszerelte a tévé-antennát, én mondtam akkor, hogy ne szerelje le, de megint csak te mondtad azt, hogy vigye csak magával Craiovára, és még csak nem is használták, másikat kellett vásárolniuk… A falakra pedig az én festményeimet teszem. Csak a mennyezetet meszeljük le, különben úgy hagyjuk a szobát ahogy van, mert nekem tetszik, hogyan van lefestve, nem számít, hogy régi a festés, éppen ez tetszik nekem; mintha templom lenne. Aztán berendezzük a szalont is, Nanyó szobájába pedig bevisszük az összes családi képeket, és összeszedünk minden régi holmit, s ott az ereklyék szobáját rendezzük be. A kicsiny dolgozószobából kivisszük az összes ottani könyveket, s a mi bukaresti könyveink közül hozunk oda, de nem sok könyvet, néhány nagyon gondosan kiválasztottat csupán. A költőket visszük, a nagyokat, és elsősorban Eminescut, és elsősorban az én szép nagy könyvemet, amelyet Emil Botta adott, amikor hétéves voltam … abból olvastam én először Eminescu verseit. S Emil ráírta — kívülről tudom—:»Ajándékba Cătălinnak, a remek Cătălinnak. Azt kívánom, hogy boldog legyen a világ völgyein és hegyein át vezető útja. Az élete olyan legyen, mint egy szép dal. Nagyra nőj, kedvesem« … Igen, ezt írta. Emlékszel még, amikor egy kardot hozott nekem? Megkérdezett téged, hogy milyen játékot szeretnék tőle, te azt mondtad, hogy egy pisztolyt, s mert nem talált pisztolyt, egy kardot hozott… sárga, műanyag kard volt; sokáig őriztem, de most már nincs meg. Szóval így… Igen, s az alagsorban is kell valamit csinálnunk, hogy kicsinosítsuk, mert az nagyon ronda. Néhány plakátomat akasszuk ki a falra és nagyon szép lesz. Végül is, sok dolgom lesz, de mindennek a végére járok, csak gyógyuljak meg és meglátod, mit fogok csinálni. Meglátja majd apu is, aztán ne mondja rólam, hogy semmire sem vagyok képes, ahogy annyiszor mondta: — Semmire sem viszed, mindent félbehagysz! Abbahagytad a vívást, abbahagytad a franciát, abbahagytad a fényképezést — csakhogy én hozzá sem fogtam a fényképezéshez, szándékomban volt csupán; tanulni sem tanulsz, az iskolában megveszekedett vagy, itthon semmire nem vagy jó, a ruháidat nem tartod rendben, a főiskolára nem készülsz, hiába tartalak el! A gyárban és a katonaságnál, csak ott lesz ember belőled. Görbén jársz, s .azt a sapka-szörnyeteget a szemedre hîzod, mint a körúton a stricik. Nincs egy nyugodt percem miattad, az étvágyam is elmegy, amikor szemem elé kerülsz. Tessék, enni sem tudok, nem is ülök veled asztalhoz, átmegyek a másik szobába! … És ennek se vége, se hossza. Te pedig uszítottad. Mindig te robbantottad ki a zűröket, és ti ketten összefogtatok ellenem… Anyu, amikor azt a szörnyű balhét vertétek ki a sapka miatt, tudod, egy héttel azelőtt, hogy először utaltak be a kórházba, amikor apu összetépte a sapkámat, emlékszel, nem felejtetted el, nem? Azt hiszem, hogy akkor indult meg a belső vérzésem, nem is tudod, mennyit szenvedtem; és egyből bevágtam azt a káposztát, annak ellenére, hogy nem szerettem, sohasem szerettem, lenyeltem csak azért, nehogy apu, amikor visszatér, megtalálja és elölről kezdődjön a balhé, mert, nem is tudom hogyan, de nálunk a balhé mindig az ebédnél kezdődött. Azt hiszem, hogy az a káposzta ártott meg. Sírtam és arra gondoltam, hogy gyárba mennék, elmentem volna hazulról, de nem volt hova mennem. Nem tudtam, hova menjek… Nem tudtam…
De most, miután meggyógyulok, megváltoztatjátok ti is az életmódotokat. Véget vettek a baráti látogatásoknak, ahol egész éjszakákat fölöslegesen, meddő vitákban vesztegettetek el, semmit sem tanulhattatok ott, csak az éjszakai álmotokat rontottátok el velük; hosszú esteken át nem is láttalak benneteket, cetliken közöltük egymásnak mondanivalóinkat; másnap reggel pedig, amikor iskolába mentem, nem tudtatok felkelni, kicsi korom óta egyedül reggeliztem. Az utóbbi hónapokban pedig, mielőtt kirobbant volna… amikor beteg voltam, de nem tudtam, milyen súlyosan beteg, nem is reggeliztem. Vágtam két szelet kenyeret és a szemétbe dobtam, elkentem a vaj alakját, hogy ti azt higgyétek, hogy ettem, de csak a tejet ittam meg … De most Pleniţán fogunk lakni, s ha esik az eső, hallani fogjuk az esőcseppek kopogását a fészer tetején, éjjel pedig a csillagokat fogjuk nézni, mintha augusztusban lenne legcsillagosabb az ég, igaz? … Nézd csak, meghibbantam, Cristina Tacoi stílusú versekbe fogtam, „szánalmányok írásába” kezdtem . . .
Igen, Mici, mindezt megcsináljuk, és még sok egyebet is, csak én erezzem, jól magam … Most már másképp gondolkozom, most már tudom, hogy a legfontosabb dolog az egészség … semmilyen fájdalom sem természetes … Nem:, anyu, négy hónapja vannak fájdalmaim… a fájdalmaim tavaly júliusban jelentkeztek, amikor ti külföldön voltatok. Kolozsváron kezdődtek a fájdalmaim, azt hittem, hogy azért fáj a gyomrom, mert nem eszem, Dittánál laktam, nem Lujza nagymamánál, ő viszont nem főzött, én pedig nem ettem. Reggel hazafias munkára mentem, kint voltam a mezőn, a napon, négy óra körül tértem vissza, lefeküdtem, aztán este a diszkóklubba mentem táncolni Adi Danciuval és a többiekkel, s amikor hazatértem, megittam egy-egy liter tejet… nagyon keveset ettem és azt hittem, hogy azért fáj a gyomrom. Aztán ősszel, amikor megkezdődött az iskola, akkor kezdett újra fájni. Fáradtnak éreztem magam. Hazajöttem az iskolából és lefeküdtem, ti pedig azt mondtatok, hogy azért fekszem le, hogy ne tanuljak. De nekem valóban fájdalmaim voltak, és fáradtnak éreztem miagam. Fájt akkor is, amikor kosárlabdáztam … Egyszer, úszás közben olyan szörnyen fájt, hogy azt hittem, belefulladok. Akkor közöltem az edzővel, hogy beteg vagyok és hogy nem járok többet úszni. És nem is mentem többet. Ti nem tudtátok, azt hittétek, hogy tovább járok… de én nem bírtam. Azt mondtam neki, hogy majd a nyáron ismét megyek… A fájdalom ugyanolyan erős volt, de nem tartott állandóan, el-elmúlt… Nem mondtam meg nektek, mert tudtam, hogy nincs mit tennetek, az orvosoknak sincs, tudtam, hogy a szervezetem egyedül harcol… A múlt tavasztól éreztem a fáradságot és az életuntságot, de holmi szentimentális bonyodalmaknak tulajdonítottam… akkor még nem tudtam, hogy a kór bennem lakozik… később azonban rájöttem…
Mit mondasz? Mi hallatszik?…Valaki berúgott és örül az életnek… És ne azt szajkózd, amit én mondok, rukkolj ki valami újjal, ha képes vagy rá! Az én szavaimat szajkózod és alszol! Lám, elaludtál, azt sem tudod, hogy mit mondasz… Jaj, Mici! Elaludtál, miközben masszíroztál … Engem Rosana tanított meg kezet és ujjakat masszírozni. Amikor nyáron Pleniţán voltunk és mindketten a nagyágyban aludtunk, te pedig mellettünk, és moccanni sem hagytál bennünket, mert nem tudtál elaludni, akkor mi egymás kezét és ujjacskáit masszíroztuk a sötétben … a csendben …

Cătălin Bursaci rajza

Igaz, hogy sikerül megvalósítanom az álmomat, igaz? Segíteni fogsz, anyu, igaz? Mindig mellettem leszel és segíteni fogsz, igaz? Aztán aput is magunkhoz édesgetjük, ő is odajön, ha majd nyugdíjba megy, és mindhárman ott leszünk, együtt…”
„Pleniţán tisztelni fogjuk a hagyományokat. . . ahogyan Nanyó csinálja … Ünnepnapokon a halottak emlékezetére ajándékokat osztogatunk… Melyik az első ünnep, amikor a halottak üdvéért ajándékozni szoktak? Az első, mikor majd Pleniáán leszünk? … Péter és Pál napja? … június 29-én?… Jó, akkor osztogatunk először ajándékot …”

„Anyu, ne vállald mellettem a kedvesnővér szerepét! Hagyd ezt a kedvesnővérekre. Te légy gyöngéd és vidíts fel! Amilyen akkor voltál, amikor kivették a manduláimat… fagylaltot adtál és a Kővirágból olvastál fel… jókedvre derítettél.”

„Tulajdonképpen hasznomra vált a magány … Magányomban tanultam meg gondolkozni. Amikor kicsi voltam és este egyedül hagytatok, magam ötlöttem ki meséimet, kitaláltam őket és elmondtam magamnak… Később pedig, amikor felnőttem, megtanultam gondolkozni. Gondolkozási rendszert teremtettem magamnak. Tizenhét éves lehettem, amikor ellenőriztem, és rájöttem, hogy beválik. Most pedig, a betegség maradéktalanul meggyőzött arról, hogy képes vagyok gondolkozni…”
„Mi hasznod volt abból, anyu, hogy annyit olvastál? Olyan könyveket, amelyekre már nem is emlékszel… makulatúrát! Én, igaz, keveset olvastam, de az alapvető műveket olvastam el… meg aztán én szerettem az életet… megismerni az életet…”

Az élet szeretete és megismerése…
Lehet-e tragikusabb és felemelőbb vágya / terve egy haldoklónak? Aki tudja, hogy már csak hetei, hónapjai vannak hátra? Vagy még annyi sem…
Csukjuk be csöndben ezt az első és utolsó, furcsán, zaklatottan, rendhagyó módon összeállt könyvet. Azzal a biztos tudattal, hogy a többit már senki se fogja megírni…

Cseke Gábor