Megszépül a régi élmény

Távolba meredő szemmel ülök,
És lapozom a múltam.
1961-ig jutottam.

Soha akkorának és olyan közelinek
nem láttam a holdat, mint akkor.
Az úgy kezdődött, hogy vasárnap estefelé,
mikor még tartott a játékidő,
Édesapám kiszólt a kapun:
„Fiam, korán fekszünk, gyorsan alszunk,
mert, ha virrad, ha nem, tizenkettőkor indulunk”.
Indultunk.
A vastag harmattól
még az út sem porzott lépteink nyomán.
Ketten voltunk, s mégis négyen mentünk.
Megelőztük magunkat.
Áloműzőnek kilépve az ütemből, óriáslépéssel
magamra akartam lépni, sikertelenül.
Mit szökdösöl kérdésre adott (fenti) válaszomra
A felnőtt válasza csendes nyugodtsággal hangzott:
„Hej, fiam, ne tedd! Most még kicsi vagy!
Az öntaposás még fájni se fáj, de amikor majd sikerül…
Igen, az nagyon fájdalmas lesz! Érezni fogod,
a szégyenérzettől hosszú időn át nem szabadulsz,
de még nehezebb lesz, mikor mások lépnek, taposnak rád.
Megaláznak, s még időd se lesz kivédeni, félrelépni.”
Fogadkoztam; – fürgeségemre hivatkozva.
„Fiam, kiismernek, megismernek, kiszámítható leszel,
s azok tudni fogják , mikor lehet könyörtelenül eltaposni.”

Csend ülte meg a mélyre süllyedt utat.
Ugrásokkal próbálkoztam, gondoltam, hátha mégis sikerül.
„Te gyermek, azt mondtam ne ugrálj! Maradj az úton!
Ma a rendpallással lesz lehetőséged himbálózni!
Látod ezt az utat? Ki tudja, mióta járják szekerek, emberek?
Útnak állandósult! Út marad s a célunkig velünk tart.”

A patakon átlépve nem sokáig maradtunk ketten;
jött velünk szembe a hágó, s előkerültek a megrövidült társak.
Az ugrabugra megszűnt, lecsendesedett a gyermek.
A hegytetőn leültünk, és a falu apró fényei
távolabbiak lettek mint a fénylő csillagok.

Évek múltán sokszor feltettem magamnak a kérdést:
„Miért a hátunk mögött hagyott út felé fordulunk,
s nem az előttünk levőt fürkésszük?
A „nem sok van hátra” biztatásra felcihelődünk.
A szállás közelsége friss erőt adott, könnyebb a lépés,
Puhább lett az útszéli ösvény a szállásunkhoz.
Ez volt az utolsó utunk oda, mert 1962 márciusában
a magántulajdon használata szóban és valóságban megszűnt.
A kármentőre már nem lett szükség, minden elveszett.
Új utat nyitottak az elvek a parttalanságban.
Egy lapra sokat lehet írni,
„feltehető”, ráfér az egész emberi élet is!