Sokszor járok a Hortobágyon,
és mindannyiszor megcsodálom.
Az idő széles, nagy folyója ő,
beleömlik múlt és jövő:
ráérős-lassan hömpölygő jelen.
De lehet tó is, ha azt képzelem:
ugyanott lebeg mindig minden,
csiganyálnyi sodrása sincsen.

Kocsiból, úgy tűnik, óhajok
sodrán suhanó élő habok
a fű, virág, bokrok, a fák,
s fönt a felhők libák, kacsák.
A házak, gémeskutak, csárdák,
mint kis szigetek, szinte árvák.
Áll ott minden, aligha halad,
csak az út, s ami közel, szalad,
alig-alig mozog mi távol
futó pillanat ablakától.

Akár a Hortobágy, a lét is olyan,
a múlt és a jövő egyetlen folyam,
melyből eltorlaszolt, zilált jelen
oszlopai dőlnek most végtelen.

Karanténomból ki-kinézve,
olykor mint folyót fölidézve
gondolok rá, és hinni vélem,
fű, bokor, virág, minden értem
táncolja az idő hab-táncát,
sehol egy part, úgy tűnik nekem,
s amit látok, az az életem;
tavaszba, őszbe, nyárba fordul,
s téli fagyokban tüzet koldul…

2020. 05. 01.