Cholnoky Viktor a Magyar Elektronikus Könyvtárban
Igaza van Hegedűs Gézának, amikor A magyar irodalom arcképcsarnoka c. összegző művében így ír a huszadik századi magyar próza egyik eredeti alakjáról, a veszprémi Cholnoky család jeles képviselőjéről, a Kosztolányi Dezső elismerését is kiérdemlő Cholnoky Viktorról (1868-1912): „Nincs igazi elődje a magyar irodalomban. Kortársai közül, aki csak ismerte, szerette, de egyikükhöz sem hasonlított, és a későbbiek közül senkire sem volt jelentékeny hatással. Már életében előkelő helyet foglalt el az irodalomban; halála óta, aki olvassa, tiszteli. De sohasem volt olyan népszerű az olvasóközönség körében, mint amennyire életműve indokolná. Sokkal szegényebb volna a századforduló irodalma őnélküle, de olyan érték, amelyről alig-alig tudnak. Holott még érdekes író is: könyvei egész irodalmunk legizgalmasabb olvasmányai közé tartoznak. Politikai cikkei ma talán még érdekesebbek, mint a maguk idejében.
Szó sincs róla, nem felejtette el az irodalomtörténet, csak éppen kimaradt a közismeretből. Legfőbb ideje lenne ezt a tulajdonképpen híres írót felfedezni.”
A Magyar Elektronikus Könyvtár nemrég jeles Cholnoky-művel gazdagította korábbi digitális állományát: a válogatott elbeszélések (Az Alerion madár vére), novellák (Trivulzio szeme) és válogatott publicisztikai írások (A kísértet) után most Kaleidoszkop c. esszégyűjteménye is forgatható a virtuális könyvtárban. Ez utóbbi számos olyan, elemző mélységével ma is figyelemre méltó írást tartalmaz korának meghatározó problémáiról, jelenségeiről, amik jóval túlmutatnak szerzőjük írói jelentőségén, közügyi érzékenységről tesznek bizonyságot. A következő napokban ezekből válogatunk néhány mutatvány-szöveget, kedvcsinálóul. (Káfé Főnix)
Cholnoky Viktor: Jules Verne
Vannak kiválóságok, amelyeknek az a csodálatos sorsa, hogy hamarosan közfőnévvé, locus communissá alakuljanak át az emberiség gondolkozásában. Egyéniségek, amelyeket elegyéntelenítünk, egy emberi bőrrel körülhatárolt valakik, akiket nem vagyunk képesek ilyen külön, a többitől való elváltságban látni, hanem csak szinte felolvadva, kisbetűvel íródó fogalomjelzővé alakulva át.
Persze ezek nem a legnagyobbak közül valók, de azért mégis nagyobbak, semhogy rászolgálnának erre a bizonyos tekintetben hálátlanság számba menő eláltalánosításra. A Jules Verne is, aki most ott van az elmúlás küszöbén, azok közül való volt, akiket semmivel jobban és közelférhetőbben definiálni nem lehetett, mint a saját nevükkel. Ki volt Jules Verne? Hát a Jules Verne volt. Felesleges egy szót is többet hozzámondani. De nem azért, amiért Shakesperenek is elég ez a definició, amelyik benne van a maga nevében, hanem valami egészen más okból. Körülbelül ugyanabból, ami miatt példabeszéddé – közismert valakivé – lett az a vak tyúk, amelyik búzaszemet talált.
A Verne neve már adaptálódva van minden szájhoz anélkül, hogy a kiejtésével az eszmék valami megmozdításának a pretenzióját is együtt hordaná. Név, amelyet tudunk s amelyet nem tudni neveletlenség, de amelyen gondolkozóba mégis csak akkor esünk, amikor a tulajdonosa valami életszenzációval szolgál. Mint most, hogy itt az elmúlása.
Jules Verne a prototípusa annak az emberfajtának, amelyet talán csakugyan lehetne közmondásembereknek nevezni. Semmi komoly intelligenciabeli okom s belső meggyőződési szükségességem nincs arra, hogy kimondjam: „aki másnak vermet ás, maga esik bele”, vagy: „ki korán kel, aranyat lel” – s mégis a számban van s értelmezés nélkül elfogadódik általam mind a két mondás. Semmi olyan kvalitás Jules Vernében nem volt, amely íróvá tehette volna, – valamelyes stíluskészséget kivéve, – s mégis világot megjárt a neve s amit leírt, azt faltuk, élveztük, azon okultunk mindnyájan. Mert ő volt az a vak tyúk, amely megtalálta a búzaszemet.
S ennél a csodálatos egyéniségénél fogva a Jules Verne most elomló alakja csupa ellentéteket mutat. Csupa paradoxonokat. Iskolát csinált a regényírásban, de olyan iskolát, amelyben csak tanár van, tanítványok nincsenek. A fantasztikus regény egy új irányának a bámulatosan bőmondhatnékos megalapítója és – két krajcár ára fantáziája sincs. Soha nem játszik írásaiban az intuició, de mindenütt ott van teljes vonalon érvényesülve a töméntelen tudás. Valahogyan a megfordított magyar ember ő: temérdek a vágott dohánya, de nagyon kicsiny a pipája.
A földön vetette meg a lábát, úgy – nem megostromolta – spekulálta ki, mindig az öreg kétszerkettőből indulva útra, az eget. Cyrano a holdból hullt alá a földre s holdas maradt itt lenn is, Verne Texasból indul neki a holdnak, de oda is magával viszi a föld porát. Sem szárnya, sem szíve, sem pedig epéje nincsen a gondolkozásának. Tréfás alakjai – Maston John Tom, Passepartout, Benedek úr, Paganel, Pencroff, Ardan Mihály, Kin-Fo, Clawbouny doktor – tulajdonképpen mind csak szánalmas sablonok s mégis mindannyi gyönyörűséget szerez az olvasójának.
Amikor pedig neki akarja indítani gondolatai menetét a mogorvább képeknek, nem tud mást alkotni, mint Nemo kapitányt, Ayrtont, Negorót és Hakabut Izsákot. Mert soha az agyában semmi igazi izgalom meg nem mozdult, soha az írásnak nem érezte a kényszerét, mindig csak a kellemes és hasznos mivoltát. El nem borult az esze sohasem, idegvonaglást nem érzett alkotásának egy pillanatában sem. A legjellemzőbb paralellát – természetesen öntudatlanul – Jókai vonta meg mellette, amikor „Jules Verne utasításai nyomán” megírta azt a regényét, amelyet az őrültségtől csak az a lépés választ el, amely a sublimet a ridiculetől: a „Mi lett tovább a Tegethoffal” címűt. Galiba Peti naplója, amelynek a formájában ez a regény meg van írva, csodája a tudomány kohóján fehérre izzott fantáziának és – a legfényesebb útbaigazítás Vernének. Akinek az „utasításai nyomán” írta Jókai.
Lehet, hogy igazságtalanok ezek a sorok. De hiszen igazságtalan maga a természettudomány is, amely csak szinte pár esztendő alatt nőtt a fejünkre. Ilyen gyorsan még tőle is igazságtalanság ilyen nagyra növekedni. De a tény maga megvan: akik a természetről való mai tudásunkat mesélő formában adják oda az emberiségnek, régen a fejére nőttek Jules Vernének. Wells, Doyle, – a nem detektiv elbeszéléseiben, – Hans Dominik, sőt Kipling is, már más régiókat s más nézőpontokat mutatnak, de mindig a reális tudás alapján. Talán úgy lehetne itt közte és köztük a kvalitás különbségének határát megvonni, hogy ezek a természetnek már az értelmét látják s fejezik ki, a bölcselmet, amely belénk szűrődött a megismeréseken keresztül, Verne meg csak a tényeket, a már tudott dolgok igazságait alkalmazza rá bizonyos csinált helyzetekre, amelyek még nem is nagyon jól vannak megcsinálva.
És mégis nagy és mégis közfőnévvé koptattuk a nevét. Mert ő az a vak tyúk, amelyik megtalálta nem is a búzaszemet, hanem az igazgyöngyöt. Írói hivatottság nélkül, rossz és csak rutinban kifejlődő ellentmondóképességgel polgári lendülésű fantáziával, egyetlen új gondolat önálló megszülése nélkül újat talált: a természettudományos regényt.
És ezért nagy és ezért kicsiny. Tudta, hogy talál valamit, de nem érezte soha, hogy nagyot talált. Amikor a holdba való utazást írta meg, csak úgy nem segített bennünket közelebb a holdhoz, mint ahogy semmi képét nem adta az amerikai folyamóriások csodás világának a Jangadában. Ellenben pontosan összeszedte minden tudásunkat az északi sarkról Hatteras kapitányban és egészen korrektek az információk, amelyeket a „Három orosz, három angol kalandjai”-ban kapunk.
És hogy még a legutolsó ellentétet is felemlítsem, ami ez írásain keresztül idelátszik a lelkéből hozzánk: nem volt még francia sem, hanem a végső, vagyis inkább a legelső ellentét egy emberben: német alaposság francia semmitmondásban és francia szépirodalomra vágyás német szobatudás kereteiben.
Hibridum és ellentétek egy körön belül valósága Jules Verne. Nem kicsiny, de nem is nagy s éppen ezért a köznek nívóján álló. Az, akinek a neve és tehetsége önként közhellyé válik, mert a mindennapi hasznavehetősége, a kurrens okossága olyanná teszi, mint a lexikon: egyikünk sem kap belőle új gondolatra, de azért mégis mindnyájan forgatjuk. Hiszen kell valaki, akiben nyomtatásban is lássuk mindazt, amit úgyis tudunk – különben magunk sem hinnénk el.
Forrás: Cholnoky Viktor: Kaleidoszkop