Költők az árnyékos oldalról: Gyallay Pap Sándor

1.

Sz. Székelykeresztúr, 1906. március 17. – mh. Székelykeresztúr, 1944. november 8. – költő, szerkesztő. Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte. A székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban érettségizett 1925-ben. A Kolozsvári Egyetemen hallgatott jogot. 1939-ben a Szegedről Kolozsvárra költözött Széphalom társzerkesztője Zolnai Béla főszerkesztő mellett és az Erdélyi Irodalmi Társaság (EIT) tagja volt. Románból is fordított. Verseit közölte még a Keresztény Magvető, Magyar Nép, a Pásztortűz és az Unitárius Naptár. Verseire Ady Endre költészete volt hatással. Fiatalon öngyilkos lett. Verskötetei: Felsikoltok!… (Kolozsvár, 1933, bővítve 1937); Parancsolom: tűrni kell!! (Kolozsvár, 1934, 1938); Fekete kalászok (Kolozsvár, 1935); Zúg a rengeteg (Kolozsvár, 1936, 1938, 1939); Őszi ének (Kolozsvár, 1940).

2.

Verseiből:

Cigány-ének

Korlátlan távolok;
országút, úttalanság,
hegyi patakok partja,
nyúljárta nagy mezők,
síkok, dombok, völgyi-rétek,
sasnevelő magas, büszke bércek:
mind az enyémek.
Sátram előtt ülök,
füstölök, pipázom,
vedlettszőrű kuvasz
egyetlen barátom,
szénafű az ágyam,
agyag a tűzhelyem,
egy sovány kecske a
tejelő tehenem.
Van egy roggyant lovam,
féltucatnyi rajkóm,
feleség tán tíz is,
akinek keblére
fáradt fejem hajtom.
Nincs múltam, se jövőm,
mindig csak ma élek,
sose keresnek fel
bágyasztó emlékek.
Nem irigylem sorsát
rabság emberének,
szabad cigány vagyok:
minden egyes percem
egy-egy füttyös, szilaj
élet-áldó ének…


Örök menyasszonyok…

Vadszőlős lugasokban némán ülnek:
okulárés rabjai a kötőtűknek,

Árnyas indák ingásán dongó zümmög,
halk szárny-zenével zavarva csendet.
Réveteg szemmel hosszan elnéznek
egy pukkanva pattanó esőcseppet.

Az Ő életük is elpattant egy álmon,
messze. – Rég. Egy vőlegényváró,
jegygyűrűt rejtegető, forró Nyáron.

Csak ülnek, ábrándozásra csurrant szívvel,
a tűnt Ifjúságuk emlék-fecskéje
körülcsicsergi tavaszló, vidám színnel.

Hallga lelkükön hímes álmok, hamis vágyak
kerge pilléje csapongva száll:
Valaki, a kerten át, fodros kötőjükbe
megcsókolt szekfűszálakat hajigál.

… De viharhirtelen a zümmögő emlék-dongó,
s a Multat vígan visszazsongó,
színes pillanat-buborék pukkanva pattan:
s az örökre elosont Tavasz kapuja –
a havas csenden becsapódva, nagyot csattan.


Próbaútra repül a sas

Eleget fészkeltem
varangyos békák közt,
émelyítő tóban :
kirepülök mostan,
magasságok felé
vezet fel az utam.
Lássuk: megbírja-e
szárnyam a kék eget,
hol csúf idétlenek
torz szája nem temet.
Lássam a végtelent,
tudni akarom, hogy:
álmokkal delejes,
zűrös nagy messzeség,
trónoló magasság
számomra mit jelent.
Rajta hát, szárnyaim!
íveljétek átal
szeplőtlen áhítat
honába a szegény,
pelyhes ábrándokat,
büszkeszép vágyaim!
S ti alant maradtak,
ha ide-oda kalimpál
szédülten a sas:
lőjjétek le!
Ha bölcsője volt:
legyen sírja is
a Hargita-havas.

Még több verse az Erdélyi és csángó költészet antológiája és a Költők az árnyékos oldalról c. portálokon

2020. június 30.

Szóljon hozzá!