Az ember mint érdeklődő ifjú, bizonnyal a tekintélytisztelet és a tudomány respektusa okán is szentül hiszi, hogy egy akadémiai vagy egyetemi szakember, történész professzor az bizonnyal a vitathatatlan valóságot, a korszakában képviselhető legteljesebb tudást, a rangjának megfelelő kutatási háttérrel együtt a komplex ismeretanyagot adja át, ahol és amikor csak teheti… Aztán időre idő jön, könyvre könyv, adatra adat, korra kor, s egyszercsak épp az ellenkezőjét, vagy sokban és jelentősen eltérő más szempont szerinti összképet kapja ugyanolyan hitelképesen. Hihetően, hasonlóan markánsan, éppoly áttekintően, sorra sor, hivatkozásra idézet, pont és ellenpont, maga az objektivitás tudástörténeti evidenciája. Aztán megint új idők jönnek, új tónusok és más szempontok…, s ilyenkor már gyanússá válik az is, van-e egyáltalán tudás, tudomány, ismeretközvetítés, mely nem tódít, ferdít, átlagol vagy átfest, s valóban megajándékoz a tudásminőség oly tetszetős és releváns mivoltával, amelynek becsét érdemes fontolóra venni.

Átmeneti fázis is lehet, persze, amikor a mérvadó tudós monológjába rögtön az is beépül, amit ellene szoktak mondani, amit mások másként tudnak, s ahogyan még tudható a tudhatatlan teljessége. Hátteremben éppen egy rádiós beszélgetés megy, három ifjú történész beszél, vitatkozik, cizellál, pontosít, ellenpontoz és latolgat közel egy órája Trianon évfordulója kapcsán. Mindhárman tudományuk doktorai, tengernyi publikált tanulmány birtokában, s van közöttük a Trianon 100. akadémiai program vezetője, két nemrégiben kiadott monográfiával a tarsolyában, mintegy ötszáz oldalnyi elemző szöveggel, no meg kollégái sem kezdők… Mást is mondanak, egyetértőleg is megerősítenek, kiegészítenek, újabb szempontokat sorolnak, félpercenként egy-egy nagyobb monográfia szerzőjének álláspontját említve. Mégis vita-tónusú az egész, értelmező értelmezés a hatása, s legalapvetőbb bizonysága az élmény egészének, hogy bizony nincs objektív tudás, akkor sem, ha a kutató majd megreped az adatfeltárás görcsétől és a pontosítások pontosításától… Már a tudás objektívnak minősítése is merőben szubjektív elszánást takar.

Amiért éppen e rádiós magazin-műsort említem, nem kevesebb, mint analóg helyzet. Nem Trianonról szeretnék itt és most szólni, de a szövegláda egésze, nyomasztó terhe, a bizonyosságok súlya, évszázados tömege épp akkora, vagy tán jóval nagyobb és tartósabb is, mint a Trianon-szindróma. De körötte ugyanilyen ádáz vita, befogadási és elutasítási hullámverés, hírharang és csatazaj dúl – csak jóval több színtéren, jóval számosabb népet és népcsoportot, területet és eszmét, hívőt és holtat, felmagasztaltat vagy eltiportat hordoz maga a fogalom. A kötet költőietlenül hosszú című, nem is lapozásra való, s nem is futó impressziót kívánó…: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területén.1 Pont ez és még ráadásképpen a következő hét is épp elegendő volna annak körvonalazott elbeszélésére, mi minden foglaltatik e könyv lapjai közé – 356 oldalon, így majdnem minden napra jutna egy mese egy éven át is. S megérne annyit. A háttértörténetek ízei és drámaisága meg sok-sok színpadra, filmre, regénybe, poétai közelítésbe való lenne – így hát igazán dicső feladat pár sorban „kivonatolni” a művet. Talán meg sem lepne (ha éppen meg nem döbbentene is) mindaz, amit e Krausz Tamás és Barta Tamás szerkesztésében megjelent kötet tanulmányai föltárnak, tizenkilenc szerzői tanulmányban. Rápillantás is elegendő annak átlátásához, mekkora az időbeli és térségi horizontja az írásoknak, mily magas és mély rétegek férnek bele, miféle eltéréseket hordoz egy jeruzsálemi, berlini, moszkvai és többségében magyar kutatók egyenként is feltárt anyagába gyökerező tudástár.

A kötet négy nagyobb blokkban közöl írásokat, az utolsó ezek közül már a fotódokumentumok fejezete (Fóris Ákos előszavával és a pogrom-ízű, kegyetlenség-tanúsítvány értékű mutatványokkal, 341-354. old.), melyeket mértékadó és tiszteletteljes tónusban „vezet be” Bartha Eszter tanulmányának vége, ekként: „érdemes nagyon elgondolkodni azon, hogy az ember milyen eszméknek adja oda magát, vagy szélsőséges esetben milyen eszmékért hal meg – még ha a történelem ’objektíven’ sokszor kevés választásra ad is esélyt” (338. old.). S amiért éppen a végén, a címlapot is tartalmazó fotókkal kezdem, az nem kevesebb, mint egyenesen a történeti formák egyénekre kiható, a történések „objektív” rendjét éppen az egyének által konkrétan is meghatározó vállalások, hitek, ideológiák, ordas eszmék, uszítások, megfeleléskényszerek, elszegődések, elköteleződések alaptónusa.

A tizennyolc tanulmány három nagyobb blokkjában az első a háború előtti időszak, a pogromok kezdetei és történeti emlékezetük (Szvák Gyula írásában), a pogromtradíciók folyamata és eseményei az első orosz forradalomban (Bebesi György értelmezése szerint), a „litvákok”, avagy „Hogyan tűnnek el a zsidók?” kérdése (Bojtár Endre izgalmas áttekintésében), valamint Filippov Szergej kitágult világképeket átfogó előadásában, mely az orosz zsidóság, vagyoni arisztokrácia, értelmiségi kultúrák és a meglepetésként ható antiszemitizmus gyors terjedése kérdéskörében hoz újdonatúj szempontokat (35-46. old.). A második blokk (75-196. old.) e pogromtörténet magyar aspektusait, előzményeit, s a részvétel módját is felöleli, de az első deportálásoktól (Kovács Tamás), az 1941-es eseményeken át és történeti képzeteikkel együtt (Majsai Tamás), a magyar holokauszt szovjet hatásaival (Varga Éva Mária), a Nyugati Megszálló Csoport tevékenységén át (Fóris Ákos), a bori munkaszolgálat sok ezres áldozataira emlékezően (Csapody Tamás), és a szovjet fogságba került magyar túlélők sorsának megidézésével (Szita Szabolcs) formál lényegében egy okkal és joggal „kiterjesztett” pogromtörténetet, mely természetesen nem mindig antiszemita, de jobbára mégis az, s nem mindig pogrom, de rendszerint „végső megoldás”. Az adatszerű közléstől a harmadik fejezet (197-338. old.) sem mentes, de térben és időben is jócskán kiterjesztett látképpel szolgál, melyben a történeti russzisztika tudásterületén túli messzeségek világlanak elő, mégpedig a második fejezet „magyar szempont” tematikáján túli „szovjet és kelet-európai szempont” léptékben. Nem lehet kétséges, hogy az előadás-címek vázolta térségi történések – ahogyan az első írás itt Szilágyi Ákostól már a kezdődő háborús időszak „hideg éveinek” historikumát foglalta magában (199-206. old.), nem csupán nagyhatalmak közötti háborús térfoglalás, gazdasági és hatalmi területszerző akció volt, de egyenesen faji alapú népirtás is! – folytatódnak Kurdi Krisztina lvovi pogromokat ismertető előadásával (207-229. old.), ahol mellesleg német gettó és ukrán nacionalizmus is részese volt a folyamatoknak, ezt már Jakab Attila „tágítja” A katolikus egyházak és a holokauszt Kelet-Európában témakörével (230-249. old.) és a katolikusok antiszemitizmusával szerte a térség egyes országaiban kérdéskör felé. Sem Ő, sem e blokk és a szerkesztő-témavezető Krausz Tamás előszava nem mulasztják el jelezni írásaik valamely pontján, miféle látható párhuzamok sejlenek fel a mai politikai közállapotok, szélsőjobb térnyerés, morális lepusztulás és nemzeti hajcihőzés örve alatt megbúvó másság-ellenesség jelenségeivel összefüggésbe hozhatóan. Ebben mint történeti folyamatban – a zsidóság mint valaminő „exterritoriális nép” mindenkori kitettségét jellemzik a Szerzők a „feketeszázaktól” a polgárháborús fehér pogromok és náci tömeggyilkosságok után egészen a szovjet pártapparátus burkolt antiszemitizmusáig, például a Vörös Hadseregben dúló zsidóellenesség és kevésbé leplezett antiszemitizmus históriájáig (Aron Snejer írásában is, 250-262. old.), vagy a háborús évek alatt a szovjet hadifoglyok megsemmisítése során elhangzó „bűnös parancsok” következményeiig, melyek a „különösen fanatikusnak mutatkozó” komisszárok és biztosok megkülönböztetett kilövési parancs révén mintegy 3500-5000 embert likvidáltak (Dimitrij Sztratyijevszkij adatai alapján, 263-273. old.), vagy az 1917-es kezdetektől a sztálini rendszeren és a náci jelenléten túl még a nyolcvanas évekig is antiszemita cikkeket formáló kollaboránsok példáiig (Sz. Bíró Zoltán, 275-297. old.), a megkésett orosz holokauszt-emlékezetig (szakrális és kollektív örökségig, Ilja Altman írásában, 298-315. old.), és a morális megtisztulás folyamatában akár az áltudományig vagy a politikai közvetlenség nyomoráig mindezt átható ideológiai befolyás gyakorlásáig, melyben a közfelfogás egykönnyen veszi észre a nácizmus és kommunizmus „azonosságáról” szóló képzetek lehetséges érveit (Bartha Eszter írásában, mely „az ideológiák rabságában” követi mindezeket a tudományos ellentételezésekkel kontrasztba állítva, 316-338. old.).

Az esszé tejes szövegét a Periszkóp portálon olvashatják

1. candipharm:
   2022. december 11. 18:59

   candipharm