Egészen elfásult – hallom szomorúan. Úgy ejtik ki ezt a két szót, mint orvosok szokták – a betegnek félig hátat fordítva – a halálos diagnózist… Kis keserű kézlegyintéssel, lemondóan, az egészségesek szomorúságot mímelő fölényérzetével. A hanglejtésben és taglejtésben ott van még ezer más szó árnyéka is – az árnyalatok egész sorozata. Hallom az egészet, a ki nem mondottat is: kár érte, jó fiú volt, jaj, hol van már az a régi, az a lelkes, szilaj, kemény legény.
Temetik a lelkét. Lelke rajta. Mert rajta is múlott…!
Akár személyazonossági igazolványt is cserélhetne. Senki sem csodálkoznék, ha egy napon más arccal bukkanna fel, új, torzabb vagy csak egészen idegen vonásokkal. Ha szikár és magas vagy kedélyesen kövérkés alakban látnók csónakázni a sétatéri tavon vagy derűsen sörözni valahol a város szélén … Senki sem csodálkoznék, ha ceruzavég gyűjtésre adná a fejét vagy a malmozás módjain merengene. Mindez természetesnek tűnnék azután, hogy a lelkét eltemettük – hisz minden egyéb változás csak másodlagos, jelentéktelen -, már megszűnt azonos lenni önmagával.
Elfásult.
Az anyakönyvi hivatalban még üres számára egy rovat, de az elföldelés csöndes szertartása már megtörtént, valami halk imádságfélét is mormoltunk magunk elé. Összeadjuk a koszorúpénzt.
Az emberi értékek könyvelésében már se nem tartozik, se nem követel. Mosolyának és haragjának nincs többé társadalmi értéke. Halottaknál teljesebben – kilépett az eleven lelkek szövetségéből, elszigetelődött a szívekben lüktető, elmékben ragyogó áramkörtől, űr lett a társadalomban, mely – akár a természet – horror vacui – nyomban betölti helyét. Nyomtalanul… Rajta múlott! Magára maradt a megsemmisülésben. Kissé merész szóképzéssel: zoon apolitikon.
Van, aki irigyli?
Én nem.
Én a lelkemmel egyszerre, egy időben szeretnék meghalni.

Forrás: Bodor Pál – Két arasszal az ég alatt. Irodalmi miniatűrök, lírai röplapok. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1961.