Hadnagy József: Óda a vesztesekhez
„A győztes igaza meghal.
A vesztesnek igaza lesz.
Mióta világ a világ,
Az nyer igazán, aki veszt.”
A vesztesek nem vonulnak be
semmilyen kaszárnyába, nem
öltenek más hadseregtől
megkülönböztető egyenruhát,
nem húzzák föl
senki büdös bakancsát
vagy fényesre suvickolt
csizmáját,
nem fordulnak se jobbra,
se balra hangos, mosdatlan
szájú káplár üvöltő hangjára,
nem várnak tűzparancsra
vagy szuronyos rohamra
homokba, sárba,
gyökerek közé ásott
lövészárkokból, sehol,
és senki ellen, önként.
A vesztesek igazi csatája otthon zajlik.
Homlok- és föltűrt ingujjráncok
lövészárkaiból indítják rohamaikat
reggel, délután, este; fegyverük
a gép, a szeg, a kalapács,
koszorújuk, vaskeresztjük
romokból kiemelt ország,
amit a tolvajok eloroznak.
A vesztesek az élet katonái;
ezért nem egyszer,
ezerszer elesnek, de fölkelnek
a tömegsírból, amit közömbösség
kapar föléjük, és küzdenek tovább.
A vesztesek legyőzhetetlenek.
A vesztesek, ha elesnek,
örökül hagyják
közeli és távoli céljaikat
és szitává lőtt álmaikat:
a történelem kezdete óta
legtávolabbra hordó fegyvereket,
és asszonyaik, apáik, anyáik,
testvéreik, lányaik, fiaik, könnyeit,
melyek messzibbre ragyognak,
mint egy igazságosra fényezett
öldöklésért járó vasdarab.
A vesztesek halhatatlanok.
A vesztesek az ösvények katonái
a liánként rájuk kúszó érdekek
dzsungelében,
az aljasabbnál aljasabb
és leghosszabb közelharcéi,
melyben testvér támad
testvér ellen,
gyermek szülő ellen,
szomszéd szomszéd ellen,
barát barát ellen,
sötétség világosság ellen,
ország ország ellen,
lélekölő fegyverekkel –
a lassan ölő háborúéi,
melyben mindenki elesik,
de a vesztesek föltápászkodnak,
bekötözik sebeiket szétszaggatott
álmaik rongyaival,
és folytatják a kilátástalannak
tűnő harcot, járható utat
vágni az életnek.
A vesztesek beleolvadnak
a tavaszi virágzásba,
a nyári ragyogásba,
az őszi ködökbe,
a téli havazásba,
tanulnak, tanítanak,
földet művelnek,
aknát szednek,
építenek, üzletet kötnek,
kémlelnek kémcsőben,
távcsőben, gyermeket nevelnek
A vesztesek, akár a hétköznapok
az ünnepek hiú forgatagában,
láthatatlanok.
Olyanok ők, mint a mező füvei és virágai,
nem nőhetnek magasra,
mert időnként lekaszálják őket,
de újra nőnek s menetelnek
tovább csendesen, ködben,
esőben, hóban, sárban,
háborúban, békében
föltartóztathatatlanul,
pólustól pólusig,
kelettől nyugatig,
hosszú, végeérhetetlen tömegben,
mint az őserdők fái.
A vesztesek a történelem tüdője.
A vesztesek küzdelemre született gladiátorok,
idegenben és otthon is hazátlanok
a hazugság múltat, jelent, jövőt eltipró
birodalmában.
A vesztesek kardja, pajzsa, sisakja: a remény.
A vesztesek Isten zsoldosai…
2019. 06. 17.
Pusztai Péter rajza