Dabi István: A két- vagy többnyelvűség áldása és átka
Nagyon sokan már egészen kiskoromban felfigyeltek arra, hogy nagyon érdekelnek a nyelvek, és sokkal gyorsabban sajátítok el idegen nyelveket, habár otthon mindig csak egyetlen nyelven, magyarul beszéltünk. Ennek ellenére többen is két- vagy többnyelvűnek kezdtek nevezni, pedig így csak azokat nevezhetjük igazából, akik már a gyermekkorukban, a szüleiktől, esetleg a nagyszüleiktől egyszerre kettő, vagy akár több nyelvet, mint az anyanyelvüket tanulták.
Én még azt is elfogadom, amikor valaki egész kiskorában egy másik országba került, ahol az anyanyelven kívül megtanulta anyanyelvi szinten a környezete nyelvét. Sajnos azonban, nagyon gyakran ez a második nyelv vált mintegy anyanyelvévé, és a szülei nyelvét valahogyan elfelejtette.
Én mindenféle nyelvtudással találkoztam. Az apósom belorusz, az anyósom lengyel volt, és csak a lengyelt használták, minek következtében az apósom teljesen elfelejtette a beloruszt, a gyerekeit sem tanította meg rá – ennek talán legsúlyosabb oka az volt, hogy a „kulturáltabb” lengyelek nagyon is primitívnek tartották a beloruszt, ehhez még hozzájárult a lengyelek nagy vallásossága, és a katolikus lengyelek nagyon is ellene voltak a beloruszok pravoszláv vallásának. Feleségemre és a testvéreire ellenben nagy hatással voltak a Litvániában élő oroszok. Az orosz nyelvet, mint a lengyellel rokon szláv nyelvet, sokkal könnyebben megtanulták, mint a litvánt. A feleségem is, aki litván főiskolán tanult, inkább az orosz nyelvet használta közvetítő nyelvként, és így szinte anyanyelvi szinten elsajátította az oroszt.
Vilniusban még az esküvőnk előtt találkoztam leendő feleségem egyik lengyel ismerősével. akinek a férje orosz, a veje pedig litván volt. Az unokája így azonnal három nyelven beszélt, az anyjával meg a nagyanyjával lengyelül, a nagyapjával oroszul, az édesapjával és annak a szüleivel litvánul. Ekkor végleg elhatároztam, ha minekünk is lesznek gyerekeink, azoknak egyformán meg kell tanulniuk lengyelül meg magyarul is. És ezt azonnal, a gyerekeink születése után foganatosítottuk is. Én csak magyarul, az anyjuk csak lengyelül beszélt hozzájuk. Ilyen módon mindkét gyerek tökéletesen megtanulta mindkét nyelvet. Ők talán nem is tudták, hogy két külön nyelven beszélnek, egyszerűen azt tudták, hogy énhozzám így, az anyjukhoz meg úgy kell szólni. Az én szüleimnek és húgomnak nagyon tetszett ez, ellenben a feleségem családja, különösen a legidősebb bátyja, nagyon elégedetlen volt. Állandóan azzal támadott minket, hogy feleslegesen megterheljük szellemileg a gyerekeket és így egyik nyelvet sem fogják tökéletesen tudni. Örülhetünk, ha nem fogják összekeverni a két nyelvet és nem lesznek egyaránt a lengyelek és a magyarok körében is szellemileg visszamaradottak. Szerencsére a sógoromnak nem lett igaza. Minkét gyerek tőlük telhetően tökéletesen megtanulta mindkét nyelvet. Talán egy kicsit jobban beszélnek magyarul, mivel negyven éve Magyarországon élünk, de mihelyt lengyel környezetbe kerülnek, felébred bennük a „lengyelségük”. Igaz, én, a született magyar, képtelen vagyok megállapítani, hogy a lengyelországi lengyelek mennyire veszik észre a beszédükön az idegenséget. Ezen egyáltalán nem csodálkozom, hisz a csak magyarul beszélő honfitársaim rajtam is észreveszik, hogy sok idegen nyelvet tudok, amikor megszólalok magyarul, különösen, ha hosszú ideig külföldiekkel beszélek. Nem egyszer nem csak a kiejtésemet, de a kifejezésmódomat is idegenesnek találják.
Tapasztalatom szerint a kétnyelvűség áldása, hogy két kultúrában nevelkedve szellemileg gazdagabb, és talán toleránsabb az ember, ugyanakkor a kétnyelvűségnek átka is lehet, hogy az ember olykor képtelen eldönteni, valójában kicsoda is, mint például a fiam sokszor inkább lengyelnek, a lányom pedig inkább magyarnak vallja magát. És talán az is zavaró lehet, hogy az eltérő szokásokat kritikusabban vizsgálják, és néha a magyar fele „harcba száll” a lengyelségével, vagy fordítva.