Fülöp Kálmán: Szieszta

Meztelen oson a déli árnyék,
mint ledér nő, kínálja önmagát.
A nap vidáman, szemlesütve nézi,
e kis, szemérmes, néma orgiát.

Szélcserzett arcom, a sima víztükörből,
a ronggyá szakadt partra visszanéz.
Lassan kilép az idő rejtekéből,
fókuszában jövendőm álma ég.

És aztán csend szakad az álmos partra,
ott motoszkál a szemhéjam mögött.
A szó-bokorban, önmagát vigyázva
egy jelző törékeny versbe öltözött.