(I. karantének)

Kószálok angyalföldi flaszteren
Medárd-napi zápor után.
Köröttem száz párálló tócsa csacsog.

És felháborítóan következetlen,
és botrányosan öreg vagyok.

Fölmerészkedem egy villamosra,
közben az eget is lekáromkodom,
míg a Maszkot magamra „ügyeskedem”.

Sietek, de utolérni emlékeim nem tudom.
Elcsodálkozom a Dagály uszodán,
s a Dunában szememmel megmártózom.
Gazdagnak érzem magam e percben.

Aztán kijózanodom. Ott botlom meg, hol
repedés sincs a flaszteren. Szíven üt
a fellélegző lelkiismeret a sok
rokonság névre hallgató utcát róva.

És fáj. Hogy a talpnyaló szavak mögött
nem vettem észre: ellenségem nevet.

A szüntelen gyanakvás nem érdem
Az elvakult bíráskodás nem elég.
Szörnyűbb, mint megbotolni ellenségben
S barátról hirdetni, hogy ellenség.