Költők az árnyékos oldalról: Vass László Levente
1
Sz. 1955-ben Székelyudvarhelyen, megh. 1979-ben Homoródalmáson. A hétfalusi magyar gimnázium végzettje, 1976-ban hivatásos taxisofőr Kolozsváron. Élete utolsó két évét Budapesten töltötte, gyógyíthatatlan betegség vitte el, mielőtt költészete kiteljesedhetett volna. Torzóban maradt munkássága részben – az erdélyi lapok mellett – a budapesti Kortárs és Élet és irodalom hasábjairól begyűjthető. Hátrahagyott versei a Székely útkereső kiadványok sorában jelent meg (Egyedül az éjszakában. Székelyudvarhely, 1991). Idén, július 5-én lenne 65 éves.
2
Néhány verse mutatóban:
NYELVÜNKRŐL FAKADÓ RÓZSA
bennünk
mindig összeütközik
az oszlopok talpa és csúcsa
utánad nézek a partról ahonnan elindultál
kiáltásom félig földbe ásott oroszlán
s a forró szelek sziszegő füvekkel bevontak
zöld homok szorításuk helyén a testem
intek feléd
halakká válnak ujjaim
szempilláim sebből kiálló fércek
bolyongok esik feketén
reszketek én de nem is én
EGYEDÜL AZ ÉJSZAKÁBAN
Egyedül az éjszakában mikor
a fájdalom mánusai vadul
vágtatnak a kongó Semmibe
szítani lappangó kínokat
hogy majd emlékek lángjai
lobbanjanak lóhalálban
láthatatlan lápok lüktető
életén keresztül
Ügyetlen lépések viszolygása
és a seholsem levő fal utáni
tapogatózás közben érezni mint
lágy fövenyen mezítláb a csiklandozást
Az idegek tánca valahol túl
a falakon az emlékek süket
visszhangja magányosan a fojtó
áldozatra váró éjszakában
SZERETTEIM
papóm
mellcsontodat marokra fogja a szél
átdöfött testem didergő szilfaágán
roskadt árok oldalain álmom meginog
ó papóm magadhoz emeltél
nannyám
fekete billegető
mosta kendőcsücskével
harangokba alvadt
vérző fekhelyem
halott nagyapám
Égő szemmel könnytelenül
Sárga Hulla virág nélkül
Száz torokból száll a zsolozsma
Szívünk a bús bánat megfojtja
Szittya seregek poroztak
s ponyvás szekered után
feltörtek a földek
3
Emlékezések, kritika:
(…) Vass László Levente úgy halt meg 1979. április 23-án, hogy életének az ezt megelőző két és fél éve már annak a halálos betegségnek a szorításában telt el, melyet a szóbeszédek szerint a katonáskodása során elszenvedett iszonyatos testi-lelki gyötrelmek váltottak ki, vagy legalábbis erősítettek fel benne. Ám a huszonéves, az életet gátlástalanul habzsoló fiatalember a halálos kórról látszólag nem is vett tudomást: ugyanúgy száguldozott különféle autókkal különféle utakon, ugyanúgy viselte kopott farmerjét, ugyanúgy szélesen gesztikulálva mesélte hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteit, mint korábban. S néha ugyanúgy rázta meg hosszú szőke haját… amíg volt; s aztán újra, amikor megint kinőtt. Mert Vass Levente – nyilván nem véletlenül keringett körülötte annyi fantasztikusabbnál fantasztikusabb legenda – ezt is meg tudta csinálni látszólag egészségesen visszatérni a távolból, ahová pedig minden ismerőse szerint már meghalni ment. De nem, ő nem halt meg, hiába volt már csak negyvenöt kiló, amikor hordágyon Budapestre vitték, hiába jósoltak neki az orvosai már csak heteket; nem, ő még majd két évig ott is sikert sikerre halmozott, verseit közölték az irodalmi lapok, s olyan költőóriások fogadták legszűkebb baráti körükbe, mint Nagy László és Kormos István. Vass Levente terveket szőtt a jövőről, valami szuper autót kapott egy nyugati nőismerősétől (ha ugyan igaz, és ez is nem csak egyike a legendáknak…), s aztán ezzel a szuper autóval hazatért; meghalni.
Hivatalos nekrológ nem jelent meg róla, hiszen nem volt írószövetségi tag… (…)
(…)„… érdekes, hogy a korán meghaló költőkben mindig van valami féktelenség. Féktelen természetű ember volt a székely dialektusban beszélő Vass Levente, sápadt, Mátyás király-szerű arccal, amelyen lázrózsaszerű, egészségtelen foltok mutatkoztak; farmerruhában járt; most, ahogy felidézem, mintha egy sörösüveg is lenne a kezében… Jól lehetett vele beszélgetni, de mindig szorongást keltett bennem, hogy áradt a szavaiból valami olyan békétlenség, amely vagy a forradalom vagy az öngyilkosság felé mutatott.” (Cselényi Béla)
(In: Martos Gábor: Micsoda év! Látó, 1994. július, 7. szám)
(…) A kolozsvári Kalota Könyvkiadó igen igényes kivitelezésben jelentette meg Vass László Levente Üvegmezők című kötetét, egy szerzőét, aki már az emberélet útjának negyedénél távozott a földi világból. Vass László Leventéről, ahogy ez Balázs Imre József előszavából is kiderül, a hetvenes évek közepe táján Szőcs Géza írt elismerő kritikát, s a szűkre szabott életidő ellenére is – gyorsan vált az akkori irodalmi élet egy markáns és jellegzetes figurájává.
Legendák – különösen Erdélyben – szinte játszi könnyedséggel születnek, de maradjunk most inkább szövegközelben. A szövegek ugyanis ránk maradtak, kötet formában meg is jelentek (nem úgy, mint a hetvenes évek elején az Utunk szerkesztőségében néha felbukkanó Kari Pál versei). Vass László Levente verseiben az erdélyi költészet hetvenesévekbeli irányainak számos stílusjelét fedezhetjük fel. Az avantgarde, neoavantgarde törekvések épp úgy jelen vannak, mint a klasszikusabb irányvonalak, ráadásul a szerző nem csupán stílusok, hanem idődimenziók, korok között is könnyedén sétál (a küszöbön áll, ahogy ezt Dsida kapcsán szokták megjegyezni), jó példa erre XIV. századi zárókő című versének utolsó három sora: „itathatom e valaha/ nézéseim seregét/
szemednek könnyűiben”. A vers címzettje természetesen az örök és pillanatnyi: Éva. Fontos ez, hiszen a szövegek éppen az örök és a pillanatnyi kérdéseit feszegetik, fölülemelkedve a nagyon is konkrét üvegek mezőin. (…) (In: Karácsonyi Zsolt: Hét könyv Erdélyben, Irodalmi Jelen, 2004. augusztus)
4.
B.Tomos Hajnal: Mint gyászba hunyt fény
(V. L. L. emlékére)
Indulásod olyan volt,
mint hárfára írott rekviem,
melyet végül csuparánc-siratóasszonyok
kántáltak el vérszegényen.
Utad ködbefúlt ősz volt,
hol mint üveges könnyek,
levelek peregtek folyton
glóriás fejedre.
Léted csupán üstökös-villanás,
mint gyászba hunyt fény:
rőt csíkokban tépte le rólad
egy láthatatlan kéz.
Csak hallgatásaid sötétlenek,
akár ismeretlen betűi
egy rég kihalt nyelvnek:
lappangó titkok testetlensége
karcolja ma arcod
emlékek tükrébe.
cselényi béla: vass lászló levente LXV.
súlyos a székely párkai kérdés lenni ne lenni
nyomta leventét körkörösen fájón ez a gond
hogyha betegség nem rövidíti földi futását
lenne a nemzet fel-felidézett szelleme ő
Budapest, 2020. VII. 5.
Lásd még a költőről az Erdélyi és csángó költők antológiája és a Költők az árnyékos oldalról portálokat.
Pusztai Péter rajza
2020. július 5. 03:33
Egyik évben, az iskolánkat tatarozó kőművesek hátrahagytak valami kannákat, melyekben a munkálatok során szurkot olvasztottak. Laci és egyik osztálytársa megtalálta őket az épület mögött és lefotóztatták magukat, amint kényelmesen üldögélve a füben „isszák” a szurkot. Ez a kép mindent elmond az akkor 17 éves iskolatársamról. Ma is őrzöm a felvételt V.L.L.pár soros „dedikációjával”.