Piri nagyon szomorú, mert egyik napról a másikra csak úgy eltűnik a tanító nénijük, akit mindannyian nagyon szerettek. Ő talán a legjobban, hiszen mint az osztály legjobb tanulója, kedveltje volt neki. Hiába irigykedtek rá ezért a barátnői, mert az már szent igaz, hogy a tanító nénik is azért kedvelik a jó tanulókat, mert láthatják munkájuk eredményét, együtt örülnek a tanulóval.
Ezeken töpreng szüneten, egy könnycseppet törül ki szeméből titokban, amikor a lányok pusmogni kezdenek, te jó ég, hogy miket, honnan szedik, hogy büntetésből, azt beszélik a faluban is, hogy elhelyezték. No de ilyet? Semmit sem értenek. De Dóri szerint valaki árulkodott róla a megyei tanfelügyelőségen.
– Még hogy büntetésből, hát nincs is nála jobb tanító néni! – kipirulva hevesen ellenzi a híresztelést Piri.
A lányok most már mind nagyon szomorúak, de csengetnek. Az igazgató bácsival belép az osztályba az új, fiatal, katonás tanító bácsi. Mindenki izgatott, még a fiúk is, feszülten várakoznak. Gyors bemutatkozás következik, az igazgató bemutatja az új tanítójukat, mondja a nevét, és hogy ő fog mától tanítani, és a szokásos szöveg, fogadjanak szót, s azzal ott maradnak.
A tanító fiatal, elegáns úriember. Mindenkinek be kell mutatkoznia. Erzsi tanító bácsinak szólítja, de azonnal rendre utasítja, csak a tanító elvtárs a megengedett megnevezése. Most még csak tanulgatják az új megszólítást, még nem nagyon tudatosul, mit is jelent…
Az első napok izgalmasak, egy sor új dolog történik. a fiatal tanító mindent átszervez. Semmi sem jó neki, leszedi a tanító néni által készített szemléltető anyagot, a gyönyörűen, kézzel megrajzolt rajzos ábécét, mindent átrendez, forgat, új fogas, virágváza, minden új, nyomtatott ábécé, pár nap alatt odalesz az osztály megszokott otthonos hangulata, vezényszavak csattannak, mintha harcba kellene indulni, harcias indulókat tanulnak napokon át, mert nagy ünnepségre készülnek: pioníravatásra. Minden erről szól már, az órák sora is felborul, minden ennek van alárendelve. Az abroszt is kicserélik, vörös, mint a munkásosztály vére, dobogó kerül a sarokba, asztal, kürtök, dobok, mindennek fontos szerepe van.
A tanító lelkesen magyaráz, kik lehetnek pionírok, csak a munkásosztály legjava, nem akárki fia-borja, a nép ellensége, az elnyomó osztály, a burzsoázia fölötti győzelem örömére újjá kell szervezni mindent, ki kell nevezni az új osztályfelelőst, aki nem lehet más, mint András, akinek az édesapja érdemeket szerzett ebben az új osztályharcban. Aztán olyan hévvel beszél erről a szép új világról, amelyben mindenki egyenlő, az egyenlőségről, a párt öt éves tervéről, a vasgyűjtés és más közösséget építő tevékenységekről, átragadt a hév a fiúkra, és szüneteken zengett az udvar a nemrég tanult indulótól.

Föl, föl ti rabjai a földnek!
A múltat végképp eltörölni,
Rabszolga-had, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,

Semmik vagyunk, s minden leszünk! – s mintha a kislányok lennének az ellenség, hajkurászták őket, mintha igazi hadba indulnának, s jól meghúzták a lányok haját, ha nem tudtak elszaladni idejében, meg persze nem múlt el szünet verekedés nélkül. Kezdett mind jobban eldurvulni a fiúk viselkedése, a lányok szüneten már ki sem mertek menni, csak ha muszáj volt, de az oszályfőnöknek nem mertek árulkodni, mert érezték, úgyis mindig a fiúknak ad igazat.
A tanító diplomatikusan nem veszi igénybe a lányok segítségét, délutánra visszarendeli a fiúkat, mert szegezni kell, új virágtartókat szerelni, a lányok csupán virágokat kell hogy vigyenek másnap reggel, és a locsolás az ő dolguk. A lányok mit sem sejtenek, nem úgy egy-két fiúgyerekes szülő, valami nincs rendben, a lányok csak azt érzik, a tanító mellőzi, állandóan csak a fiúkat dicséri. Első körben a lányok közül csak Piri lesz pionír és öt fiú. Szép ünnepség volt, a pionír nyakkendőt megsimogatja Piri titokban hazafelé menet, nem is sejti, hogy otthon milyen feszült a szülei viszonya, az édesapa nem akarja, hogy pionír legyen, de megtiltani mégsem meri, mert a tavaly egyik szülőértekezleten szót kért, és bizony nem rejtette véka alá a véleményét, és a vallásórai nevelés mellett olyan szépen érvelt, hogy ott is a jóra nevelik ,s akkor „minek kell tiltani”, de a szót megvonták tőle, aztán másnap egy fekete autóval vitték a városba, a tanfelügyelőségre. Persze, erről senkinek nem beszélhetett, tán még a feleség se tudta a teljes igazat, de akkortól fogva mélyen hallgatott, nem ment többet szülői értekezletre. Nagyon ráijeszthettek, mert aztán évek múlva valóban nem is merte a többiekkel egyszerre megkonfirmáltatni a lányát.
De Piri nem örülhetett annak, hogy pionír lett, az apja otthon lekapta a nyakából a kendőt.
– Az iskolában hordhatod, de amint kilépsz onnan, leveszed, be a táskádba, megértetted? Nehogy meglássa a beteg nagyapád! – Szigorú, székely szavak pattogtak még, amelyeknek az értelmét ő már nem tudta felfogni, az édesanyja csitította, mert ő sírni kezdett és csak háborgott a lelke, most már a tatájáért is, aki Julcsi szerint kulák volt, s ezt milyen kárörvendően tudta mondani, szinte szúrt a szeme a gyűlölettől, pedig talán egyik kislány sem tudta pontosan, mit is jelent, de megérezte, hogy nem lehet örülni, pedig olyan jónak, igaznak érezte magát az avatás pillanatában, amikor a selyem megcsiklandozta a nyakát, el is határozta, még jobban fog tanulni, és akkor tessék, itt ez a fel nem fogható érzés, az öröm és szégyen keveréke, nem érthette meg akkor, csak később, amikor eszmélni kezdett, hiszen egyre jobban kezdte megutálni az unalmas, kötelező pionír ceremóniákat, főleg azért, mert a csoportban ő lett a parancsnok, aki épp csak parancsnoknak nem volt alkalmas. Állandó gyomorideget kapott, hogy a bemagolt szövegbe bele ne süljön, mert románul kellett jelenteni.