(II. karantének)

A víz. A békanyálas víz. Sokáig nem szerettem.
Aztán jött Faragó. Az egykori tőzegláp.
S a helyére rondított halastó. Néhány évtized.
A víz megfogja a megfoghatatlan fényt.
Kell nekem ez a fény. Ez is kell nekem.

A pipacs, ami ismerősként integet majd.
Nekem integet, amikor beleolvadok,
beleolvadok lassan az egészbe. A végtelenség
szomja vonz. A vég végtelensége.
Kísérik utunkat a hulló csillagok.

Az érő búza mezői a szélben. Szikrát vet
a kalászok éle a szikkadt dombperemen.
Végtelenné varázsolja a múló időt.
S az időtlenné váló búzatábla szélén
a szeretet is időtlenné aranyul.

Megállnék én is Annám előtt,
időt szánnék reá. Ez lenne a szeretet.
Az idő és a szeretet párba tartózik.
Mindkettő végtelennek tűnik.
Mint júliusi bárányfelhők alatt…

…búzamezők aranyló zümmögése.

2020. július 2.