Ezek az osztálytársaim,
egyengyerekek voltunk, egymás
mosolyában ültünk, ma már
érett egyéniségek vagyunk mindahányan,
szurkolunk a gyermekeinknek, hogy
másképp szúrják el,
a fiúk a Brassai óriási udvarán fociznak,
ezen a zsebkendőnyi Árkádián,
a lányok kéziznek, izzadtak
és kívánatosak.

Ezek a hűtlenségeim,
a Póz hegységben kirándultunk éppen,
egész délután virágot szedtem,
minden kudarcomnak átnyújtottam egy szálat,
nagyon örültek, mondták, mindig is
kedves fiú voltam.

Ezek a szerelmeim,
kezdetben boldogabbaknak tűntek,
most már szétszakadozott a kép,
csak egyvalaki látszik,
a mosolya betölti a láthatárt,
felkel tőle a nap,
ragyog a vízesés.

Ez a lányom,
látod, mégsem éltem hiába,
nem az albumlapozgatás az egyetlen erényem,
nem is a legnagyobb,
megőriztem, Szibéria a megfagyott mamutokat,
a boldogság képességét, de csalódásban is
jó vagyok, dialektikusan művelem a
melankóliát.

Hát ez az én albumom,
ha gondolod, lapozgasd nyugodtan,
scrollozz le-fel, az életből
marad valami, miközben éled,
nagy hullámvasút, visíts,
amíg végtelennek tűnik,
amíg belátod mindazt, amire vágysz.