Iartă-ne, Ginsberg / Bocsáss meg, Ginsberg

Da, şi eu i-am văzut pe cei mai buni din generaţia mea
amirosind cu capul înălţat aerul
de cum am simţit vântul depărtărilor bătând
de dincolo de mirosul de transpiraţie al orăşelelor
est-europene, de pestilenţa apelor menajere
băltind de secole întregi, inspirând mirosul
prafului de puşcă al revoluţiilor veşnic amânate,
mirosul dens, ameţitor, inconfundabil
de la care ne-am îmbătat până la unul.

Apoi, după ce ne-a trecut buimăceala,
i-am văzut şi eu pe fruntaşii generaţiei mele
îmbătându-se cu tot felul de surogate,
vin, poezie, iubire, glorie,
pentru că poezia era şi aici ca oriunde în lume,
identică era mahmureala, la fel şi îndoiala,
identic ne-ascundea imensitatea
o neasemuită coapsă de femeie,
dar urechile rămâneau totuşi treze
chiar dacă ne închideam ochii
şi pipăiam în continuare lumea de departe,
chiar dacă gustul iubirii ne potopea.

L-am văzut pe prietenul meu în ziua
ieşirii de la închisoare, a sunat la mine,
a cerut împrumut un radio portabil,
apoi a murit singur, părăsit,
în compartimentul unui vagon neîncălzit,
şi i-am văzut şi pe ceilalţi,
care s-au îmbătat mortal,
şi i-am văzut şi pe cei ce-au devenit turnători,
mi-am văzut congenerii,
ştiu cine au fost şi ştiu ce au devenit.

Da, şi eu i-am văzut pe cei mai buni din generaţia mea
mişelindu-se în faţa unei uniforme crezute veşnică,
i-am văzut pieptănându-şi şuviţele
tot mai rare de pe-o parte pe alta
şi am văzut cât de mulţi şi-au dat duhul
în terifianta singurătate a lumii-furnicar.

Da, şi cei ce au rămas până la urmă în viaţă
se numără printre cei mai buni din generaţia mea,
dar au uitat ce au sperat,
nu smulg cireşele din pomi,
nu mănâncă cireşe din acelaşi pom cu păsările,
se simt bine în halatele pluşate de casă
şi, dacă aud cuvântul libertate,
gândul le fuge mai întâi la vacanţa de vară,
consultă pe îndelete ghidurile turistice.

Da, şi cei mai buni ai generaţiei mele
abia-abia dacă se mai uită la cerul înstelat,
nu scriu poezii furibunde,
nu conspiră împotriva dictatorului,
realizează la televizor emisiuni culinare,
manevrează cu evidentă plăcere cratiţele, tigăile,
taie cu mişcări fulgerătoare ceapa
şi le subjugă cu câte-o delicatesă aparte
pe tinerele actriţe invitate la emisiune
sau pe bătrânii cântăreţi de rock.

Da, cei mai buni din generaţia mea
îşi mai amintesc de poezia aceea în care
poetul îi plânge pe cei mai buni din generaţia sa,
ea a reprezentat emoţia colectivă a tinereţii noastre,
dar de atunci s-a alterat în noi ADN-ul
reînnoit şi refolosit de la o generaţie la alta
de inexistentul Dumnezeu,
au obosit adolescenţii
pletoşi care urlau cât îi ţinea gura,
agitând chitarele electrice în braţe.

Da, cei mai buni din generaţia mea au devenit
miniştri, secretari de stat, directori generali
şi au trebuit să-şi renege visurile de odinioară
ca să-şi împlinească visul de-acum,
şi au trebuit să uite ce au promis iubitelor
îngrăşate între timp, cu varice la picioare,
la depărtări de şapte ţări şi şapte mări plângând.

Da, şi cei mai buni din generaţia mea au învăţat
că-n elegantele maşini de serviciu
locul lor este în dreapta banchetei din spate,
iar la sosire ar putea aştepta, fireşte,
până ce şoferul înconjoară maşina
şi le deschide portiera,
dar în adâncul sufletului cei mai buni
din generaţia mea încă-i respectă pe semenii lor,
căci la asta s-au angajat cândva,
şi nu le mai aşteaptă ajutorul,
ci sar agili din maşină şi întind mâna
către potentaţii locali
care-i aşteaptă îmbrăcaţi în haine festive.

Dacă ar vrea, cei mai buni din generaţia mea
ar înţelege ce spun,
dar nu vor, au şi aşa destule necazuri
de dimineaţa până seara, de seara până dimineaţa,
păcat că ziua n-are decât douăzeci şi patru de ore,
pentru că cei mai buni din generaţia mea ar vrea
urgent să-şi pună în practică
programul salvator de ţară şi de lume.

Ne iartă pe noi, Ginsberg,
că nu mai putem urla
şi nu ne mai amintim de strălucirea
insuportabilă a cuvintelor tale,
a trebuit să-ţi întoarcem spatele
ca să nu orbim iremediabil şi-ntre timp
incredibil de mult s-a îndepărtat speranţa
că vreo putere ar putea fi învinsă cu flori.

Nu poate fi înfrântă, dragă Ginsberg!
I-am văzut şi eu pe cei mai buni din generaţia mea,
unii au încercat şi au pierit
sau au renunţat la timp,
iar alţii nici n-au încercat,
ci au devenit ei înşişi invincibili,
şi asta n-ar trebui să li se ierte, desigur,
dar ce aş putea face, şi eu îi iert
pe cei mai buni din generaţia care ne urmează,
care încă nu s-au aşezat la masă în grădina Ghetsimani,
ci flecăresc între ei şi te aşteaptă pe tine.

În româneşte de Kocsis Francisko

*

Igen, én is láttam nemzedékem legjobbjait
feltartott fejjel beleszimatolni a levegőbe,
ahogy a kelet-európai kisvárosok izzadságszaga,
az évszázadok óta poshadó szennyvíz
orrfacsaró büdössége mögött
megéreztük a távoli szélfúvást,
a soha el nem jövő forradalom puskaporszagát,
azt a sűrű, szédítő, összetéveszthetetlen illatot,
amelytől mindannyian megrészegültünk.

Majd amikor elmúlt ez a kábulat,
láttam én is nemzedékem legjobbjait
lerészegedni mindenféle pótléktól,
bortól, verstől, szerelemtől, dicsőségtől,
mert olyan volt itt is a vers, mint a világon bárhol,
olyan volt a másnaposság, olyan volt a kétely,
ugyanúgy takarta el tőlünk
a mindenséget egyetlen női ágyék,
de ha a szemünket behunytuk,
nyitva maradt a fülünk mégis,
és ha a szerelem íze elárasztott minket,
tovább tapogattuk ujjainkkal a külvilágot.

Láttam a barátomat aznap, hogy
kijött a börtönből, és becsengetett hozzám,
kölcsönkért egy táskarádiót,
aztán egyedül halt meg
egy fűtetlen vonatfülkében,
és láttam a többieket is,
akik halálra itták magukat,
és láttam azokat is, akik besúgók lettek,
láttam nemzedékemet, tudom, kik voltak,
és tudom, hogy mivé váltak.

Igen, láttam én is nemzedékem legjobbjait
elgyávulni egy örökkévalónak hitt egyenruhától,
láttam, amint egyre ritkásabb fürtjeiket
átfésülik egyik oldalról a másikra,
és láttam, hogy hányan belehaltak
egy hangyaboly-világ szörnyű magányába.

Igen, nemzedékem legjobbjai voltak azok is,
akik végül életben maradtak,
de elfelejtették, hogy mire vártak,
nem szaggatják fáról a cseresznyét,
nem cseresznyéznek egy fáról a madarakkal,
jól érzik magukat a bolyhos házikabátban,
és ha azt a szót hallják, hogy szabadság,
legelőször a nyári vakációra gondolnak,
hosszan nézegetik a bedekkereket.

Igen, már nemzedékem legjobbjai is
alig-alig néznek a csillagos égre,
nem írnak dühös verseket,
nem konspirálnak a zsarnok ellen,
szakácsműsort vezetnek a televízióban,
nagy élvezettel teszik-veszik a serpenyőket,
villámgyorsan szeletelik a hagymát,
és egy-egy ínycsiklandó falattal lenyűgözik
a műsorba meghívott fiatal színésznőket
vagy az öregedő rockénekeseket.

Igen, nemzedékem legjobbjai
emlékeznek még arra a versre, amelyben
nemzedékének legjobbjait siratja a költő,
hiszen ifjúkorunk közös élménye volt ez,
de azóta a nem létező Isten
nemzedékről nemzedékre felújított
és újrahasznosított DNS-e megkopott bennünk,
elfáradtak az ölükben elektromos gitárt ringató,
tokukszakadtából üvöltő,
hosszú hajú kamaszok.

Igen, nemzedékem legjobbjaiból miniszterek,
államtitkárok, vezérigazgatók lettek,
és hogy mostani álmaikat valóra váltsák,
meg kellett tagadniuk hajdani álmaikat,
és el kellett felejteniük, hogy mit ígértek
a mára már hetedhét országon is túl sírdogáló,
elhízott, visszeres lábú szerelmeiknek.

Igen, nemzedékem legjobbjai is megtanulták,
hogy az elegáns szolgálati autókban
a jobb oldali hátsó ülés az övék,
és érkezéskor természetesen megvárhatnák,
amíg a gépkocsivezető megkerüli az autót,
és kinyitja nekik az ajtót,
de nemzedékem legjobbjai
a lelkük mélyén még tisztelik embertársaikat,
hiszen erre szegődtek valamikor,
és nem veszik igénybe a segítséget,
hanem fürgén kiugornak, és kezet nyújtanak
az őket váró, ünneplőbe öltözött
helyi hatalmasságoknak.

Nemzedékem legjobbjai,
ha akarnák, megértenék, hogy mit mondok,
de nem akarják, mert elég bajuk van így is
reggeltől estig, estétől reggelig,
és kár, hogy csak huszonnégy órája van a napnak,
mert nemzedékem legjobbjai szeretnék
ország- és világmegváltó programjukat
mielőbb gyakorlatba ültetni.

Bocsásd meg nekünk, Ginsberg,
hogy nem tudunk már üvölteni,
és nem emlékszünk szavaid
elviselhetetlen fényességére,
el kellett fordulnunk tőled, hogy
végképp meg ne vakuljunk,
és hihetetlenül messze van már a remény,
hogy virággal le lehet győzni bármiféle hatalmat.

Nem lehet legyőzni, drága Ginsberg!
Én is láttam nemzedékem legjobbjait,
egyesek megpróbálták, és belepusztultak,
vagy még idejében abbahagyták,
mások viszont meg sem próbálták,
hanem inkább legyőzhetetlenné váltak ők maguk,
és nekik persze nem lehet megbocsátani,
de megbocsátok én is, mit tehetnék,
az utánunk jövő nemzedékek legjobbjainak,
akik még nem ültek asztalhoz a Gecsemáné kertben,
hanem egymással beszélgetve várnak téged.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ