Micsoda fergeteges tragikomédiákat rendez szemünk elé az élet!
Egy boldogtalan boldogan ment a börtönbe, sikerült megcsinálnia a fáptát, ahogyan ő mondta. Pontosan tíz éves a történet, de oly nyomasztóan nagy, mint amekkora a neorealizmus volt az olaszoknál, a stílusirányzat fénykorában.
Még mielőtt a lehetséges szabadságértelmezéseket vennénk számba, tisztázzuk, a tettes ezzel megmentette életét. Amilyen legyengült állapotban volt, egyáltalán nem biztos, hogy átvészeli a telet, ha kinn marad. Ha nem az éhség, akkor a fagy végez vele, úgyhogy ezzel máris megvan a tragikomédia miértje, más szóval a motiváció. Az egészben persze az a legszokatlanabb, hogy rendszerint senki nem akar sittre kerülni, és mégis be kell ülnie, ha elítélik.
Baj van, nagy baj, ha valaki úgy igyekszik lecsukatni magát, hogy ing-gatya szakad, és többször neki kell futnia, hogy – végre! – az utolsó pillanatban sikerüljön. Ebben az elkeseredett igyekvésben mestere is akadt az illetőnek.
Egy Pillangó nevű hajléktalannal osztotta meg akkoriban hajléktalanságát, körülbelül úgy, mint az emberi társadalomban a hajlékot szokás. Vigyázat, ez a Pillangő nem az a filmbéli! Amikor elpanaszolta neki, hogy ő már az égvilágán semmire se jó, mert arra is öreg és erőtlen, hogy egy kicsit bűnözzön, néhány hasznos tanácsot kapott társától, ilyeneket: vedd el a táskáját (itt a gyengébb nemről van szó), és lökd a falnak. A maga módján jól spekulált Pillangó. Ha az egyik bűntény kevés lenne egy becsületes bírói ítélethez, a másik rásegít, a cimbora pedig díszlépésben mehet a dutyiba! És van még egy s más esély, hogy működésbe lendüljön az igazságosztás gépezete. Ha említett táskaletépést követően nem is fut el igazából, csak úgy tesz mintha menekülne, valójában a végtelenségig lelassítva történik mindez, akkor is eléri célját, s a cél: az idegnyugtató rácsok az ablakon, a fegyőrök biztonságot, több: otthoniasságot erősítő léptei, mert őt igenis meg kell védeni a kinti világtól. Ezen a ponton váltott színt a történet, mert eddig még arról szólt minden, hogy a piti tolvaj, az alkalmi bűnöző a köz ellensége.
De nem különb a kinti világ se.
Közönyös, de még inkább ellenséges, és ezt az ellenséges közönyt csupán egyféleképpen lehet hárítani, az imént mondtuk, hogyan. A vád kölcsönös, és határesetekben a börtön akár életet mentő menhellyé is válhat.
A valódi helyzetek tragikomikuma felülír minden színpadi szituációt. Mondjuk dagályosan, a nagybetűs Élet a háziszerző, és ilyen meg ehhez hasonló epizódokból építkezik: a férfi letépi az áldozat táskáját, és nem fut el. Mi több, kérlelni kezdi az asszonyságot, hogy ugyebár most bűneset történt, tessék engem bekísérni a rendőrségre és megtenni a feljelentést. Mire a nő: van magának két lába, be tud menni egyedül is! A szabadságértelmezés lehetőségeit átgondolva csakhamar adódik a kérdés: mi a szabadság és ki a szabad ember? Jöjjünk rá, barátaim, hogy nem tudjuk a választ.