Utazó-diplomata a szkipetárok földjén

Nopcsa Ferencből, akiről 2008-ban teret neveztek el Tiranában a vasúti pályaudvar előtt, majd ugyanabban az évben az egyik tiranai egyetemben előadóterem is felvette a báró nevét, az első Balkán-háború után, közvetlenül az első világháború kitörése előtt majdhogynem albán király lett. Hogy mégsem lett belőle uralkodó, az ellentétes érdekek és a véletlen összejátszásán múlik. Annyi bizonyos: Nopcsa báró a huszadik század elején nagyon közel került az albánok szívéhez.

Egész életét meghatározó albániai kalandját May Károly színes szkipetár-történeteiből eredeztethetjük: a 22 éves fiatalember nagy érdeklődéssel vetette bele magát – a tanulás mellett – az utazásba. Boszniai, montenegrói kalandozásai után Törökországban, majd Egyiptomban utazgatott, végül kikötött „Európa szegény gyermekei” mellett (ahogy az albánokat nevezték akkoriban). Tudatosan kereste föl azokat a vidékeket, amelyek a világ szemében felfedezetlen, fehér foltoknak számítottak. Eközben szoros kapcsolatba került a kihelyezett diplomatákkal, akik nem egyszer viszontagságos, veszélyekkel teli útjait egyengették (vagy éppen akadályozták). A bárót ezek a kalandok edzették hozzá a balkáni viszonyokhoz. Egy idő után annyira otthonosan mozgott az albánok között – különösen az északalbániai, elzárt területeken érezte elemében magát -, hogy helyi viseletet öltött, megtanulta, sőt gyűjtötte is dalaikat, táncaikat, geológiai és térképészeti munkálatokat folytatott, gazdag fotóarchívumának alapjait vetette meg.

Az osztrák-magyar monarchia, aki a törökkel és más hatalmakkal szembeni befolyását szerette volna növelni a térségben, diplomáciai-katonai terveihez eszményi munkatársat látott az ott jövő-menő, közismert Nopcsa Ferencben, aki ugyancsak örömmel kapott a hivatalos megbízáson. A bécsi külügy előbb a tudományos feltárások anyagi támogatásával, később már katonai hírszerző feladatokkal is foglalkoztatta a fiatalembert. Rengeteg tudnivalót gyűjtött össze az albánokról, s ahogyan sokasodtak diplomáciai megbizatásai, úgy vált egyre inkább nemkívánatos személlyé a törökök szemében. Az állandó veszélyből albán barátaiból szervezett testőrsége segítette kilábalni; életének ez a része, amennyire kalandos, annyira zavaros és eseménydús is.

A báró erről így emlékezett meg naplójában, amit már említett életrajzírója idéz: „Személyzetem az albán hegyilakók felfogása szerint tekintélyes emberekből állott. Olyan embereket alkalmaztam, akik már öltek embert. Bizonyos voltam, hogy ezek az én védelmemre is készebbek embert ölni, mint azok, akik csak dicsekedtek vele. Csupa közismerten hűséges ember volt ez, akiktől, míg szolgálatomban álltak, mitsem kellett tartanom. Embereimnek szabad lakáson kívül havonta 20 korona bért és 30 korona kosztpénzt fizettem. Ezenkívül ruhát is kaptak. Köztem és személyzetem között meglehetősen szívélyes volt a viszony. Aki reggel behozta ágyamhoz a kakaót, az jó-reggelt kívánt és megkérdezte, hogy aludtam.

Saját erkölcsi fogalmaikhoz mindig ragaszkodtak s én ebben nem ismertem tréfát. Megesett egy ízben, hogy Bécsből fadobozban édességet kaptam. Mehmed szolgám abban a hiszemben, hogy az üres dobozra nincs szükségem, megkérdezésem nélkül odaadta feleségének, aki hazavitte a havasra. Egyszer aztán be akartam csomagolni valamit és kértem a ládikát. Megtudtam, hogy Mehmed a feleségének adta. Mivel nem tűrhettem, hogy az én holmim fölött rendelkezzék, nyugodtan, szemrehányás nélkül azt mondtam Mehmednek, szükségem van a dobozra, hozza elő. És Mehmed, mintha csak a szomszédos szobában lett volna a ládika, szó nélkül útrakelt a havasokba, ami négynapi sétát jelentett.

Mind a hat szolgám engedelmes volt, úgyhogy a köztük kitört viszályt bármikor könnyű szerrel elfojthattam. Több európai csodálkozott azon, hogyan tudok ennyi ellentétes jellemet együtt tartani, mert az én embereim is — mint minden albán — hajlamosak voltak az irigységre és a féltékenységre. Kimondom, hogyan úsztam meg az egyik nehéz helyzetet. Mehmed egy dushmani albánnak Skutariban élő húgát erőszakkal, fivére beleegyezése nélkül megszöktette. Mehmed, aki katolikus volt, első, ugyancsak katolikus felesége beleegyezésével feleségül vette a meglehetősen feslett életet élő lányt. Azzal nem sokat törődtem, hogy Mehmedet az egyház kiátkozta. A baj akkor kezdődött, amikor a lány bátyja megjelent Skutariban, hogy húga elszöktetéséért fegyveres bosszút álljon. Beláttam, hogy ezután Mehmedet sem a városba nem küldhetem megbízással, sem magammal nem vihetem. Nem tehettem ki magam annak, hogy szolgámat bármikor a szemem láttára lelőjjék. Albán felfogás szerint ebben az esetben nekem kellett volna vérbosszút állanom.

Egy semleges fél elhozta lakásomra a dushmanit. Megkérdeztem Mehmedet, miért nem fizette meg a szokásos pénzösszeget a lányért s miért nem kérte meg a kezét annak rendje és módja szerint a bátyjától, mint családfőtől. Mehmed azt felelte, hogy pénze nem volt, a lányról pedig nem akart lemondani. Erre a dushmanihoz fordultam. Azt mondta, hogy személy szerint semmi kifogása nincs Mehmed ellen és szívesen hozzá is adta volna a húgát, most azonban a lányrablás következtében becsületében lett megsértve, amiért bosszút kell állnia. Tapintatosan körülírtam a dushmaninak, hogy húgáért, közismert előélete miatt, nem kérhet annyit, mint egy hajadonért. A lány értéke jóformán csak ötven százaléka a kívánt összegnek. Arra ítéltem Mehmedet, hogy a pénzt havi fizetéséből részletekben egyenlítse ki, egyben azt tanácsoltam neki, hogy ha legközelebb megint marhát találna lopni, ne süsse meg, hanem annak árát is juttassa el a dushmanihoz. Mehmed ugyanis, mielőtt szolgálatomba szegődött volna, szenvedélyesen űzte a marha- és ürülopás sportját.”

Bosznia bécsi bekebelezése után Nopcsa feladatai megsokasodtak, a külügy rábízta az albánok katonai felfegyverzését egy várható szerb és montenegrói agresszióval szemben. A félig-meddig gondtalan kalandozások gyümölcsei, az akkor begyűjtött ismeretanyag most értek be igazán: a báró igazi és elismert vezére lett a térség törzsi életének. Nopcsát mind a török, mind a szerbek egyes számú közellenségnek kiáltották ki, a Monarchia ügynökének tartották, s nem jártak messze az igazságtól, mert amikor a kilencszáztízes évek elején beindultak a nagyszabású török kegyetlenkedések albán földön, Nopcsa sietve Albániába utazott és tapasztalt pókerjátékosként, saját felelősségére hivatalos küldetésnek állította be egyéni partizánakcióját, amivel az ellenálló törzsek élére állt. A turpisságra sokáig nem derült fény, s még mielőtt csúfosan lebukott volna, a külügyminisztérium gyorsan hazarendelte.

Erre volt ráadás a közjáték a királyi trónnal, de Nopcsa még utána se hagyott fel albániai különterveivel. Az első világháborús tevékenységét Albániában kezdte, ott lépett katonai szolgálatba, de rendhagyó módon nem tartotta magát a szabályokhoz, csapatával hadsereget akart szervezni a hadseregben, s minden felhatalmazás és előzetes egyeztetés nélkül elindult Tirana felszabadítására. Szigorú vezérkari döntés értelmében azonnal kitiltották Albániából.

(Folytatjuk)

Cseke Gábor

1. GéTé:
   2011. május 14. 11:24

   Rendkívül érdekes! Alig várom már, hogy Almásy Lászlóról is írjál…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ