Nyolc után tíz perccel már mindenki dolgozott. Tulajdonképpen már fél nyolckor elkezdődött a munka, aktaelőkészítés, miegymás, úgyhogy nyolckor már el lehetett mondani: teljes gőzzel üzemelt a hivatal. Fülledt nyári reggelen ez talán kissé furcsa, ám itt mindig is rend honolt, nem hiába íratta ki asztala fölé Gozs igazgató a jelmondatot: Le a bürokráciával!
Gozs igazgató asztalától kissé balra a titkárnő, Hajnal Hajni kis munkahelye, egy írógéppel díszített, háromlábú miniatűr bútor szerénykedett, mellette a miniatűr titkárnő éppen meghívókat címzett meg a Hogyan óvjuk füleinket? című rendezvényre, vele szemben pedig két tehetséges fiatal munkaerő munkálkodott: Jenő Jenő és Jenő Jenő, akiket furcsa mód Gozs igazgató minduntalan összetévesztett, pedig az égvilágán minden különbség megvolt közöttük, Jenő Jenő félreérthetetlenül Jenő Jenő volt, Jenő Jenő pedig megmásíthatatlanul Jenő Jenőként vonult be — immár csaknem negyedszáz esztendeje — az irodai irodalomba.
Gozs igazgató valószínűleg azért tévesztette össze őket, mert eredetileg nem akarta összetéveszteni, és ezért Jenő Jenőt Jencinek, Jenő Jenőt pedig ugyancsak Jencinek szólította. Csakis így magyarázható az a — különben roppant megható — körülmény, hogy amikor egyiket szólította, mindig a másik emelkedett fel helyéről, mikor pedig a másikat szólította, mindig az egyik; ezért aztán rendszerint, némi tiszteletteljes tétovázás után, mindketten felálltak: s amit Gozs igazgató egyiknek mondott, mindig a másiknak szólt és fordítva.
A fent írt reggelen ők a Lopják a moslékot című beadvány megválaszolásán munkálkodtak, Jenő a Jenő tudtával és Jenő a Jenő tudta nélkül, ami már kész tudathasadásnak számít, ha ők ketten tudnak vala róla.
Egyébként ezen a reggelen mindenki pocsék közérzettel állított be a hivatalba. Gozs igazgatót féltékenységgel vádolta meg az anyósa, Hajnal Hajni ismét ráfizetett a vőlegényére (három üveg pezsgő után sem sikerült az esküvő időpontjában megállapodniok!), Jenő Jenő és Jenő Jenő pedig minden hétfőn csak olyan volt, mint egyébként.
Tíz óra felé, a finom, illatos kávé elfogyasztása idején szokott kissé feloldódni a hangulat. Ilyenkor Gozs igazgató előveszi a sportújságot, Hajnal Hajni a divatlapot, Jenő Jenőék meg a száraz kolbászt paprikával vagy paradicsommal.
— Na, megint nyertünk — recsegett ez alkalommal Gozs igazgató, s valóban, e kijelentéssel mindannyian nyertek. Hajnal Hajni felmosolygott, akkor gratulálok, csicseregte; tudtam, hogy a mi csapatunkra lehet számítani. És az igazgató elvtárs hatodik érzéke sohasem csal.
Gozs kedvesen visszamosolygott, pillantásával mintegy átölelte az édes kis beosztottat; Jenő Jenő és Jenő Jenő egy pillanatra letette a bicskát. Szerény vidámsággal és vidám szerénységgel nyugtázták a bárányfelhős hangulat beállását.
— Kiváló sportkultúrájú ember csak jó tippeket… — hajolt meg Jenő Jenő.
— Jó tippeket csak kiváló sportkultúrájú ember!.. — hajolt nemkülönben Jenő Jenő.
Rózsaszínű délelőtti illatok villództak a kis irodában. Szivárvány színű dallamok csiklantották a már-már kartonlap-szerű dobhártyákat.
És akkor, a fene tudja, honnan, beállított egy bestia-nagy légy az egyébként hermetikusan lefüggönyözött helyiségbe. S egyszerre a második világégés bombázásainak idegállapota lett úrrá a négy kedves emberen. A bestia előbb — minő udvariasság! — Hajnal Hajnit támadta meg, mint egy Messerschmidt, majd bukórepülésben direkt a Gozs igazgató mérsékelt méretű orrára zuhant, oly fergeteges, mondhatni orkán szerű zúgással, hogy Jenő Jenő és Jenő Jenő kis híján az asztal alá bújt.
Ámde mind fölugráltak a helyükről, s a veszély felismerése nyomban erőteljes beavatkozásra késztette a kitűnően összehangolt közösséget. Olyan csapkodást-kapkodást-hadonászást, olyan harcias mozdulatokat sosem láttak ezek a mértéktartásra tervezett bútorok.
Végül is a bestia megállapodott a mennyezet egyik narancssárga díszén. Jenő Jenő és Jenő Jenő széket toltak a kérdéses hely alá, Hajnal Hajni izgatottan fölállott rá, de a légy lustán továbbsétált a püspöklila virágra. Ekkor Gozs igazgató lépett akcióba, azaz a székbe, szó szerint, mert hatalmas súlya alatt beroppant a finom, stilizált ülőalkalmatosság ülőkéje; a harci jelenet, sajnos, azzal ért véget, hogy Gozs igazgató Hajnal Hajninak, Jenő Jenő meg Jenő Jenőnek ütközött, szerencsére a kettős karambol még csak légyáldozatot sem követelt, pedig határozottan ez volt az eredeti célkitűzés.
— Piszok dög! — recsegett Gozs igazgató. Hajnal Hajni orrocskáját tapogatta, ruháját rendezgette.
— Mocsok disznó — mondta kiábrándultan.
— Ronda tipp, ronda tipp — motyogták kétségbeesve, nem is sejtve, mekkora sértés hagyta el ajkukat.
— Nyissák már meg azt az ablakot — rogyott foteljébe kimerülten Gozs igazgató. Jenő Jenőék egyemberként ugrottak. A bestia, kissé kéretve magát, mint régi francia regényekben az unatkozó kisasszonykák, kilibbent a szobából. Mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott.
— Ohó, a kávééé! — ugrott Hajnal Hajni. A sarokban otthonosan felsziszegett a presszó, kellemes illat árasztotta el a lelkeket.
— Hát mégiscsak győztünk! — hajolt ú|ra újságja fölé Gozs igazgató.
— Én mindig a győztes csapatnak drukkolok — csiripolta Hajnal Hajni, s kacér mozdulattal kitöltötte a kávét.
— Hiába, a sportkultúra, az sportkultúra — mondta Jenő Jenő és Jenő Jenő; s a bicskák megint vidáman szeletelték a paradicsomot.
— A győzelem egy pillanat műve volt.
— A győzelem pillanata a legimádnivalóbb.
— A győzelemhez sportkultúra kell.
Csodálatos délelőtti kávészünet volt. Akárcsak egy ógörög idillben, kívülről szinte bebőgtek a kecskenyájak. Legalábbis annak tűnt az a durva mennydörgés, amely az utcán néhány tájékozatlan járókelőt megfutamított.
— Csukják már be azt a vacak ablakot — mondta Gozs igazgató.
— Becsukjuk — ugrott Jenő Jenő és Jenő Jenő.
És be is csukták. Már nem hallatszott be sem az égiháború, sem a történelem.

Forrás: Új Élet, 1979/2. szám