(IV. karantének)

A Trébelyre mezítlábas szellő fut fel a Nagygátról,
s legurul a nap a Kadétiskola mögül.
Remeteszeg a messzi Maros völgyködébe hull.

Jöttem, hogy jobban lássak.
Eszköze vagyok-e józan társnak,
vagy csak bábja az elhallgatásnak?
Térdemhez kúsznak vadrózsa még zöld bogyói,
kötöznének ide a semmibe a régi
agyagbánya alatt a Körtefa
hajnali felsejdülő árnyékába.

Csak sejtem a sarkcsillagot az égen,
valami régvolt tenger habzik a mélyben,
sós leve csorran Szentgyörgyön tóvá,
s párál a reggeli fényben a kis ér
sietve a Maros felé. Idill.

Miféle állomás ez itt?
Nyersen sikong az aradi vonat a Kisállomás felől.
Madártalan csöndje a Trébelynek
most ébredez.

Észrevétlenül eloldom magam,
s a kóbor gondolat otthonról itthonra tér.

Szétfoszló tér,
fénykorbáccsal vert angyalföldi utca
hajnala ébreszt,
s a mélyben az időtlenség üllőjén
fehérré izzított emléket
üt kegyetlen kitartással az idő.

Vigaszul:
egykori játszótársak hívását várod?
Elfelejtett mind a száz barátod.

S nem lettél árvább senkinél.