Horoggyár

Azt mondják, a jó horgásznak sokat keli gyalogolnia a patakok, folyók partján, hogy ne térjen haza üres tarisznyával. Azt mondom, egy kezdő horgásznak még többel kell gyalogolnia, kérdezősködnie a patakok, folyók partján, míg olyan horgászra talál, aki töprengés nélkül meg tudja mutatni neki, hogyan kötik a Blood-csomót, a Turle-csomót, a Clinchet, vagy akinek egyáltalán van ideje horgászás közben arra, hogy a horogkötésekről tartson előadást.
Kezdő horgász vagyok, ezért egy kis könyvecskét hordok magammal, amikor beáll a halásztdény; ezt olvasgatom, tanulmányozom a vizek partján, hogy ne kelljen tanácsot kérnem másoktól. Nos, ebben a könyvecskében találtam a következő leírást is: »A horog a felszerelés legfontosabb része. A horog részei, a szár vagy nyél, az ív, a szakáll és a hegy. A horoggal szemben legfőbb követelmény, hogy erős legyen. A horgokat általában keményre edzett acéldrótból készítik, rozsdamentesség szempontjából pedig rendszerint barnítják, nikkelezik vagy aranyozzák…«
Folytathatnám — de akkor egy kis könyvecske lenne ebből a jegyzetből. Ehelyett inkább dicsekszem most egy kicsit, akár egy igazi halász. Mégpedig azzal dicsekszem, hogy nemrég Szebenben jártam, pontosan abban az üzemben, ahol a horgokat, villantókat, forgókat s azt a sokféle horgászkészséget gyártják, amelyekről szinte egész nyarakon át folyik a folyóparti eszmecsere. Persze, dicsekvésemnek — mint általában a halászdicsekvésnek — kevés alapja van. Inkább dicsekedhetne például a horogkészítő lányok egyike a szebeni üzemből, mondjuk, Silvia Posta, aki naponta nyolcezer horgot hajlít meg, a követelményeknek megfelelően. De ő nem dicsekszik. Nincs rá ideje…

A szerző felvétele

Forrás: Új Élet, 1979 / 6. szám