ne csodálkozz ha énekem kósza rímtelen
ha a szelíd nádat óriászsurlóra cserélem
ha a békés murokágyások helyett
vadmálna bokrait álmodom a tájba

hallgasd a vén utcák porának neszét
holnaptól nem szólal virágének a kertben
ezért rohanok át a búzaföldeken
fel egészen a havasi legelők
jószagáig áfonyás illatáig

távoli mennydörgések zaját ágyúzza
ránk a semmiből kerekedett júliusi zápor
viharfelhőt hajtó szél tépi a fákat
s szürke-kék árnyék borul a tájra

én meg a félhomályban emlékezem
arra a kora nyári délutánra
amikor dal-könnyűen lebbentél le
arról a távolsági buszról
amikor először megláttalak