Vajon meg tudnám-e írni most ezt a néhány évvel korábbi történetet? Annyi minden történt az európai politikában, Angliában, a nagyvilágban, hogy kapkodom a fejem, persze, maszkosan. Egy gázálarc apokaliptikus lenne, ez a géz álarc még olyan sem, mint egy szerepjátszós délelőtt Lulukáéknál. De életet ment! – mondja a virológus, akinek létezésére csupán néhány hónapja figyel a nagyvilág, s ahogy telik, de nem múlik, annál inkább.
A történet egy görgős kisbőrönddel kezdődött, ami minden reptéren nem pusztán gyanús, egyenesen veszélyes. Annyira, hogy nem lehet lecsukni a lappancsot. Kié, kérdezte már harmadszor a légikisasszony, de nincs válasz. Én tudom, mondja egy asszonyság, azé a nagydarab fickóé ott, aki átgázolt vele a lábamon, amikor felültünk. Ám Popeye havere hallgat. A légikisasszony leemeli a nem túl nehéz, de annál méretesebb kézipoggyászt, kezén kesztyű. Elhúzza valahova a folyosón, lehet, a kijáratnál már várják a tűzszerészek. Rögtön ezután a gép parancsnoka bejelenti, hogy harminc perc késéssel indulunk. Hát nem megmondtam, hogy baj lesz azzal a csomaggal? Ezt látható diadallal harsogja egy férfi a felesége fülébe. Csak neked mind mondhatja az ember! Eltelik a félóra, ismét tizenöt perc halasztás. A skandináv meg a német légtér olyan volt mindig, főleg a járvány előtt, hogy ha nem indultunk időben, akkor várni kellett, míg egy hirtelen résbe becsúszhattunk. Hazudnak, mondja erre a férfi, a tűzszerészekre várnak, csak nem verik dobra. Végre elindulunk, hirtelen mindenki elalszik, tán az átélt izgalmak miatt, vagy csak mert szinte három üres óra következik. Amikor magunkhoz térünk, lent a Duna ezüst szalagja. Hát persze hogy az, mi más? És lám, ott egy sziget. A Nyulak szigete, Margité, ahol egy okos domonkos apáca másolta a kódexeket? Vagy Csepel, ahol (lehet, hogy nem jól tudom), Toldi vívott meg a cseh bajnokkal? Sem Ilosvai, sem pedig Arany nem pontosította a helyszínt, illetve csak annyit, hogy a Duna szigetén volt a párbaj. Budapest fölött megpendült a csoport, csak tíz kilométerre vagyunk ettől az elegáns várostól, igaz, függőlegesen, de így is jó. A jobb oldali ablakokon mintha több is látszana, odacsődülünk. Ez tényleg Budapest, mert né, az Országház kapujában ott álldogál az államelnök és pipázik. Egy hosszúszárú tajtékpipát piszkál éppen, hogy jobban szeleljen! Más dolga nincs, nem is lesz, ő csupán egy darab protokoll. A többieket, akik a román alföld emberei, a jelek szerint nem zavarja hangoskodásunk. Ezen a Dublin-Bukarest pendlijáraton olyanok ülnek, akik Európa egyik legsajátosabb jogállású országából repülnek éppen haza – egy köztársaságból, ami északon saját magával határos, ám az a néhány megye már az angol királysághoz tartozik, még ha Írország egy darabja is, Belfast központtal. Igen, onnan jövünk, és most semmi kedvem a zöld szigettel meg lakosságával példálózni, ami pedig nagy divat otthon. S ha még hamarabb Barcelonában, a La Ramblán elvegyültem a tömegben, hát nem azért, hogy eszembe jusson, ami akkor már körvonalazott szándék volt, és amit úgymond a népakarat szentesített: hogy Katalónia kiválik a spanyol államból. Ez az íreknek sikerült ugyan, de nyolcszázéves küzdelem és tenger áldozat árán. Már ez a történelmi súlyú tapasztalat is meghiúsít minden párhuzamkísérletet, ezért eszembe se jut a romániai magyar ötletelés a témában. Ám van mindennek egy megfontolandó tanulsága: hogy nem főtéri sokadalmak szónokainak szóvirágaiban mérik az önrendelkezést.